33. fejezet

Eltorzult emlékkép

Ahogy ébredezni kezdtem, magam körül folyamatos suttogást hallottam. A hangok alapján azt se tudtam beazonosítani, hányan lehetnek itt… Ágyban voltam. Nyakig be voltam takarva, és az ágyam szélén többen is ülhettek. Végre kinyitva a szemem, lassan körbenéztem: a saját szobámban voltam és hárman ültek mellettem. 3487 még mindig félmeztelen volt, de a tekintetében aggodalom ült. Vele beszélgetett 1024, miközben hasonlóan gondterhelt arccal figyelt engem. Az egyetlen, akinek az arckifejezése cseppet se tűnt érdeklődőnek, az ágyam legvégében üldögélő, csak bambán felém pillantó, szőke kissrác volt. Ha jól emlékszem, ő az a bizonyos újfiú… Mit keres ő itt?

- Jól vagy? – hajolt közelebb a barátom, mire kicsit odébb húzódva bólintottam – Örülök, ha nem esett komolyabb bajod…

- Nem szabadott volna verekedést kezdeményezned… - szakította félbe 1024 egy idegesítően nyugodt mosollyal.

- Tudom… - a takaró alá nyúlva összefonta egyik kezünk ujjait.

- És hol van 3006? – ültem fel hirtelen, és kerestem a szemeimmel, sikertelenül. 3487 némán elvezette a tekintetét, mire 1024 megszólalt:

- Már nincs itt, de hadd mutassam be 2078at! Ő az, aki tegnapelőtt érkezett és… - a kis szőke unottan vizslatott, miközben a másik srác hosszadalmas monológot tartott róla. Már jó pár embernek elmesélhette ugyanezt… És őszintén szólva, valahogy cseppet sem érdekel jelenleg a dolog… - Úgyhogy szívesen veled tartana ma, hogy megismerkedhessen a munkáddal!

- Szerinted szervező akar lenni? – méregettem kicsit én is őt, mire felpattant az ágyamról.

- Azt hiszed, olyan nehéz munka lenne nekem?! Csak azért, mert alacsony vagyok, még ugyanúgy képes vagyok elvégezni bármilyen munkát! Ne hidd, hogy csak mert magasabbra nőttél, jobb vagy nálam! … - van élet benne… Már emlékszem! 1667 mondta aznap, mikor megérkezett 2078, hogy elég goromba típus, amellett, hogy úgy néz ki, mint egy 10 éves… 3498hoz hasonlította, hangos változatban… Egészen helytálló gondolat volt… - És csak hogy tudd, igenis felnőtt ember vagyok! – elmosolyodtam. Gyerekesebb, mint amilyennek látszik… És mi ez a kijelentés amúgy is, hogy felnőtt ember? Egyértelműen nem lehet idősebb nálam ránézésre. Valós kort meg senki sem tudhat magáról… - Kinevetsz?! – leálltam, eszembe juttatva 3498 harci képességeit. Ha ez a srác is olyan, nem kéne felbőszíteni…

- Lassan indulnotok kéne… - szólt közbe gyorsan 1024, mire 3487 ránézett.

- Az előbb elájult! Nem kéne ma megerőltetnie magát… - valóban. Elég ködös is, mi történt… Emlékszem, hogy mi volt a szobában, és utána azt hiszem, 3006 kinoszogatott innen. Talán csak rosszul lettem egy pillanatra…?

- Már minden rendben – csúsztam közéjük az ágyam szélére mosolyogva.

- Dehogy van minden rendben! – fogott rá a karomra, majd mélyen a szemembe nézett – Itt maradsz! Ma úgysem kell dolgoznom már, úgyhogy itt is tudok lenni Veled! – nagyon figyelmes…

- De utálok idebenn kuksolni… - motyogtam lehajtott fejjel, mire 3487 finoman az arcomhoz ért.

- Akkor én majd elkísérem 2078at! – ugrott fel az ágyról 1024, majd maga előtt lökdösve a szőkét itt hagyott minket. Francba! Szeretem őt, de… nem sok kedvem van a szobában maradni vele, csak mert rosszul lettem nem rég…

- Tényleg jól vagy? – döntötte a homlokát az enyémnek.

- Azt hiszem… - ha elmondom neki, hogy nem emlékszem, mi is történt, talán még jobban felhúzza magát, hogy nem volt velem.

- Mi történt?

- Nem sok mindenre emlékszem… de valószínűleg miután kiértem, szinte rögtön elájulhattam…

- Sajnálom… jobban oda kellett volna Rád figyelnem! Bár ha 3006 nem dob csak úgy ki…

- Nem az ő hibája! – pillantottam fel rá, miközben ezt mondtam, majd kezdtem is bánni. Nem szabad védenem, mert megint csak félreértés történik…

- Nos… eredendően is minden az ő hibája.

- Ez nem igaz! – vágtam rá azonnal, valamiért kikelve magamból – Ennyi erőből Te sokkal inkább hibás vagy, hiszen miután bevallotta Neked, mint legjobb barátjának, hogy engem szeret… Bocsánat… - haraptam el a mondatot, mielőtt még nagyon belemennék a dologba. Olyan idióta vagyok…

- Ne kérj bocsánatot… azt nekem kéne Tőled… - támasztotta meg az állát két kézzel, ezzel szabadon eresztve engem – Azt ígértem, vigyázok Rád, és mégis elrontottam… mi több! Nem is először… - ha ez így folytatódik, eszméletlenül meg fogom gyűlölni magam… - Azt hiszem, néha elég bizarrul fejezem ki a szerelmem Feléd… - pillantott rám a szeme sarkából, mire az alapvetően is szégyenkező arckifejezésemre egy kis pír is kiült. Bár nem tudtam, most a verekedésre gondol, vagy valami másra… És ha már az összecsapásuknál tartunk… vajon mi lett a vége? Ha megkérdezem, megint hibás leszek, hogy 3006ot emlegetem… - Min gondolkozol? Nagyon elmélyedtél… - mosolygott rám újból. Valamit mondanom kéne… Válasz helyett zavartan, kissé kapkodva felé fordultam, és megcsókoltam. Legalább időt nyerek a válaszra… - 3006 miatt nem kell aggódnod – szólalt meg, miután elváltak az ajkaink. Még kínosabban éreztem magam. Ennyire átlátszó vagyok?! – Sajnálom, hogy ilyen voltam… Nekem is elég rossz érzés volt elveszíteni barátomként annak idején… - ezen nem is gondolkoztam még… - De nagyon fel tudott húzni az előbb…!

- Akkor… - néztem fel rá – ha nem haragszol rám, nem mehetnénk ki innen? Már tényleg semmi bajom! – vágtam rá rögtön, amint megmozdultak az arcizmai.

- Miért olyan jó odakinn? – kérdezte, miközben feltápászkodott az ágyról, úgy tűnt, induláshoz készülődve.

- Nem szeretem ezeket a fényeket, ijesztő… - egy másodpercre elém vetődött egy kép, mire hirtelen teljesen pánikba estem.

- 8119! – kapta el az összecsuklani készülő testemet, majd szorosan magához vont. A pupilláim kitágulva fókuszáltak a semmibe, miközben a légzésem és a szívverésem eszeveszett tempóba csapott. Éreztem, ahogy egész testemben remegek még az engem erősen tartó karok között is. De szerencsére amilyen gyorsan jött ez az egész, olyan gyorsan sikerült visszatérnem. A zihálásom lassan abbamaradt, és végre megint irányítva a testemet 3487be kapaszkodtam.

- …ek.

- Hm? – pillantott le rám aggódó szemekkel. A tekintetem még mindig zavarosnak tűnhetett.

- Ijesztőek – bújtam teljesen a meztelen mellkasához, mélyen beszívva az illatát, hátha könnyebben megnyugszom, ha minél inkább társaságban érzem magam.

- Ha tényleg ennyire zavarnak, induljunk azonnal… - éreztem, ahogy figyel engem, mire lassacskán elengedtem, majd az ágyra huppanva lassan öltözködni kezdtem. Ami kép az előbb felvillant… ugyanaz lehetett, ami miatt elájultam az előbb? – Szeretnéd, hogy vigyelek? – hajolt egészen közel az arcomhoz, miközben egy másodpercre elbóbiskoltam.

- Nem, nem… nem – intettem le vörösen, mire csak mosolyogva a hajamba túrt.

- Kár… - emellett az arckifejezés mellett nehezen hiszek a szavainak… - Akkor indulhatunk - nyújtotta felém egyik kezét, mire összekulcsolva az ujjainkat, elfogadva melléléptem.

-------------

1024: 8119 barátságos és segítőkész szobatársa