23. fejezet

Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba!

Minden másodperc ólomlábakon vánszorgott. Már ez is kezdett megőrjíteni. Nem tudtam, mihez is kezdjek egymagamban az üres szobában. A gondolataim vadvizű folyóként csörtettek a fejemben. Olyan összevisszaság uralkodott bennem, hogy már pusztán ettől a magánytól az idegeim a végét járták. És ebben az elszigeteltségben még az időérzékem is odaveszett jóformán! Nem tudom, meddig tudok még épelméjű maradni ebben a fogságban. Bármi cél is vezérelte 3487-et, ez a dolog semmiképp se segíti elő a megnyugvásom…

Mikor végre kinyílt az ajtó, éppen az oldalamon fekve szidtam a többieket magamban, amiért nem segítenek nekem. 3487 lépett be a szobába. Amint megláttam, felültem az ágyon. Úgy nézhettem ki, mint egy megbüntetett kiskutya, akinek megjelenik újra a gazdája, és ő rögtön szolgálatra készen, kutyaszemekkel várja, hogy a büntetésének vége szakadjon… Na de… mi is az Én bűnöm?

- Szükséged van valamire? – torpant meg az ajtóban. Na ne! Most már eresszen ki! Bármit megteszek! Most megint vissza fog menni az ajtó elé?

- Nem! – fordultam át duzzogva a másik oldalamra, magamra húzva a takarót. Csak néhány léptet hallottam a távolba veszni, majd az ajtó záródását. Ijedten kaptam fel a fejem. Ide se jött megkérdezni, mi a bajom?! Csak úgy megfordult, és kiment?! – Hülye… Te idióta! Miért nem jöttél ide hozzám?! – vágtam a párnát az ajtóhoz. Tudom, hogy nem hall engem, de… Hogy tehette ezt? – Társaságra… társaságra van szükségem… - motyogtam a térdeimet átkarolva.

A tűréshatárom vége felé járva szerencsére sikerült valahogy elaludnom egy kis időre. Így mikor felébredtem, 3487-et láttam meg a lábamnál ülve, az ágy szélén. Engem nézhetett, mert kínos arckifejezéssel bambult el a másik irányba. Ahogy a szemeimet dörzsölve felültem, megszólalt:

- Szeretnéd… esetleg, hogy itt maradjak? – kérdezte még mindig másfelé figyelve – Unalmas lehet itt egyedül… - halványan bólintottam, majd látva, hogy még mindig nem néz rám, hangosan is kimondtam.

- Örülnék neki, ha maradnál…

- De előre közlöm, hogyha megint hülye kérdéseket vágsz a fejemhez, azonnal itt hagylak… – vetett hátra rám egy pillantást.

- Oké… - de mégis most mi másról beszélhetnénk, minthogy miért nem enged ki? Sóhajtva bambultam magam elé egy darabig, mire éreztem, ahogy elsöpri kicsit a hajam a nyakamról.

- Ezeket én csináltam…? – vizslatta a szívásnyomokat.

- Mégis ki más fért volna szerinted hozzá a nyakamhoz? – toltam el a kezét, elfordítva a tekintetem.

- Szóval csak Nekem engeded? – érződött a hangján, hogy mosolyog.

- Elvégre… Veled járok, vagy mi… - mostanában egyre többször kérdez olyan dolgokat, amikkel mintha csak arra utalna, hogy másokkal is csinálom… idegesítő!

- Értem – most meg csak bámul maga elé! Magyarázza meg, hogy miért feltételez rólam ilyen dolgokat, hogy másoknak is odaadnám magam! Talán… csak terelni akarja a szót, hogy ne húzzak ki belőle semmit? Nem. Nem most kérdez először ilyesmit… - A hátad rendben van? A parton… úgy voltam együtt veled, hogy a végéig észre se vettem. Biztos kellemetlen volt… Sajnálom… - valójában akkor cseppet se azzal foglalkoztam, hogy felnyíltak-e a sebeim…

- Már jobb. Az előbb… - hirtelen elhallgattam. Vajon mit fog gondolni, ha elmondom neki, hogy 3006 lekezelte a sebeimet…?

- Az előbb…? – nézett rám a félbehagyott mondatra 3487. Késő… De próbáljuk meg, hogy teljesen őszinték vagyunk Hozzá, ahogy 3971 is ajánlotta… Ő megértő, nem lesz baj.

- 3006 segített fertőtleníteni a hátamat… - figyeltem megrögzötten a talajt. Nem von le rossz következtetéseket. Nem von le rossz következtetéseket…

- Ha ilyesmire volt szükséged, miért nem szóltál előbb Nekem?! – kapta el a vállam. Kissé megijesztett… Hisz épp Miatta történt az egész! – Egyáltalán honnan tudott arról, hogy van valami a hátadon…? – kérdezte elsötétedett tekintettel.

- Hát… - rémisztő… - Miután bezártál a szobába, újra… - kezdem elveszíteni az önbizalmam mellette, mikor ilyen félelmetesnek tűnik. De egy másodpercre kitisztult a tekintete a vak gyűlöletből.

- Micsoda? Na de… miért csináltál ilyet? – magához ölelt. Ő is kezd megőrülni? Ezt nem bírom tovább! Kicsit odébb löktem magamtól, és felálltam.

- Szó nélkül bezártál egyedül a szobába! Már reggel is teljesen pánikba estem, hogy mi történhet körülöttem, de azóta csak még inkább összekavarodik minden! És Te egy árva magyarázat nélkül zársz el a külvilágtól! – remegett a hangom. Az idegességtől? Nem… félelemtől. Épp olyan dologtól tölt el teljesen a félelem, amit nemrég 3498 előtt letagadtam… Neki tegnap pont azt mondtam, olyan dologtól félni, amit nem ismerek, butaság… Jelenleg mégis ettől az ismeretlenségtől remeg a hangom! Sőt! Nem csak a hangom. Az egész testem. Talán külsőre nem is látszik, de belülről bizonytalanságtól remeg…

- Sajnálom… - fogott rá finoman az egyik kézfejemre, mire idegesen elrántottam, majd valamilyen felindulásból, visszakézből adtam egy pofont… Abban a pillanatban lefagytam. Mit csinálok? Bár az én erőtlen pofonomnak nincs igazán fizikai nyoma, de 3487 általában semmit mondó arckifejezése most egészen szomorúnak tűnt. Elveszetten pislogott maga elé a földre. Francba! Miért…? Hogy csinálhatok ilyen hülyeségeket?

- Én sa… nem úgy… bo… - éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimbe. Képtelen voltam bármi épkézláb mondatot kimondani. Kétségbe voltam esve. Az ajtóhoz siettem, és veszettül próbáltam kinyitni. Az elmémben már teljes a káosz…

- 8119… - könnyes tekintettel hátranéztem. 3487 még mindig ugyanott ült és nem nézett rám – Kimehetsz, de előtte… hagyd, hogy elmondjak valamit… - most vajon az igazságot osztja meg velem? Talán képes végre beismerni, mi történik körülöttem? Úrrá kell lennem a zavaron. Ez az egyetlen esélyem rá, hogy újra a magam ura lehessek… Visszasétáltam az ágyhoz, majd melléültem. Kerülte a tekintetem továbbra is, csak hosszan, szorosan átkarolt, majd el sem engedve megszólalt – Én csak védeni akartalak az igazságtól… - kezdett neki.

-------------