14. fejezet

Rémes valóság

A zár kinyílt, 3487 pedig betolt maga előtt az ajtón. Ijedten vártam, most mi következik. Rám veti magát? Vagy megint egy heves csókkal kezdve ledönt a lábaimról? Mit fog tenni? Ahogy becsukódott az ajtó, a szemem sarkából hátrapillantottam. De abban a másodpercben megéreztem, ahogy az egyik tenyere az arcomon csattan. Nem vitt bele túl nagy erőt, de olyan váratlanul ért, hogy a falhoz tántorodtam, egyik kezemet a kivörösödött folthoz szorítva. Még sohasem ütött meg… Igen. Azt hiszem, megérdemeltem… Azonban nem gondoltam arra, hogy 3487 valaha is pofon vág. Ennek a tudata jobban fáj, mint maga az ütés… Most akkor tényleg mérges rám?

Visszaült az ágya szélére, a tenyereibe fektetve az arcát. Magában dulakodik, hogy mit kéne tennie? Még pár pillanatig a falnak támaszkodtam, majd lassan a saját ágyamba bújtam. A hátamat fordítva felé jól betakaróztam. Bocsánatot kellene kérnem Tőle? De akkor megint csak valami olyan dumával állna elő, hogy mindegy neki… Egyáltalán ilyenért hogy kérhetnék bocsánatot?! Nagyon nagy hülyeséget tettem… Nagyon nagyot…

Sötét van. Még az orromig se látok. Vajon hol vagyok? Van még itt rajtam kívül valaki? Fel akarok kiáltani, hátha kapok választ, de valami erő visszafog. Meg se bírok szólalni. Tapogatózok a sötétben, hátha találok valamit… Ez a tér teljesen üres?! Pusztán a hideg talajt érzem a talpaim alatt. Valami mintha derengene a távolban… Elindulok felé. Jó ideje megyek, abban a reményben, hogy kiérek a sötétségből, de mintha egy lépésnyit se haladtam volna! Borzongva megtorpanok. Mi ez a hely? Hol vannak a többiek? Miért csak én vagyok itt egyedül? Valaki segítsen! Hirtelen motozást hallok magam mögül. Megfordulok, de most se látok semmit. A hang eltűnik. Mi volt ez? A hátamon végigfut a hideg. Most a másik irányból jön a hang! Rémülten pördülök meg. Ez már közelebbről hallatszott! Mi ez? Mi a fene ez?! Ijedten guggolok le, a fejemet fogva. Valaki segítsen! Mi ez az egész? Újra hallom a motozást! Mintha körbe-körbe menne, egyre inkább a közelembe férkőzve! Egész testemben remegek. Egyedül vagyok a sötétben, csak ez a valami van mellettem… Érzem, ahogy egy másodpercre valami az arcomhoz ér. Összerándulok. A hangok közvetlen mellőlem érkeznek. Nagyon félek. Valaki, mentsen ki innen…!

Zihálva riadtam fel, könnyes szemekkel. 3487 meglepetten nézett le rám, miközben a kezében tartotta a takaróját. Sietve átöleltem a nyakát, és rácsimpaszkodtam. A karjaival az ágyamra támaszkodva tartotta meg magát a hirtelen mozdulatomtól. A teste melegséget és nyugalmat árasztott.

- Sajnálom!

- Csak rosszat álmodtál… - ült le mellém az ágyra nemsokára. Még mindig remegtem. Az ölébe másztam, és úgy öleltem tovább – Semmi baj – simogatta a fejem tetejét. Legalább most megint a régi… A fejem a mellkasának döntöttem, mire rögtön éreztem, ahogy biztonságot nyújtóan magához szorít.

- Nem akarok egyedül lenni… - motyogtam. Egy másodpercre, újra erősebben ölelt.

- Én sem… - de akkor miért? Meg akarom tőle kérdezni, de félek, hogy megint itt hagyna… - Jobban vagy?

- Maradj még egy kicsit! – szorítottam még mindig magamhoz.

- Nyugi, nem hagylak itt! – nem érdekelt, mennyire nézhetek ki gyerekesen, így az ölében kuporogva és ölelgetve Őt. A fő az volt, hogy minél tovább érezzem magam körül azokat a nagy, biztonságot nyújtó karokat. Jó ideig fenntartottuk ezt a pozíciót, mikor kezdtem visszaesni félálomba. A szorításom gyengült, 3487 pedig finoman elfektetett az ágyamban. Éreztem, ahogy mellém fekszik. A testünk összeért. Betakart, és a homlokomra lehelt egy csókot. Egészen hozzábújtam. Olyan megnyugtató…

- Már megin’ egy ágyban, mi? – hallottam egy távoli hangot – Komolyan idegesítő vagy… - egy másodpercre megszeppentem. Egy ágyban? Ennek a beszédnek köze van hozzám? Netán nekem szól? Lassan felnyíltak a szemeim, amiket hevesen dörzsölve ültem fel az ágyban.

- Most nézd meg! Felébresztetted! – ez 3487…

- Valami gond van? – próbáltam feltápászkodni, közben bambán beazonosítva a harmadik személyt – 30…06? – néztem rá meglepetten.

- Tényleg egyikőtök se tud egyszerűen kinyögni egy „Isten hozott újra itthon”-t vagy legalább egy „Szia”-t…? – zsörtölődött, közben a halántékát masszírozva – Mindenesetre, én most gyorsban letusolok, addig élvezzétek ki a mézeshetetek utolsó perceit!

- Várj egy percet! – kaptam el a karját, bár a hirtelen mozdulattól még kissé bizonytalanul is léptem, így jobban sikerült ráakaszkodnom, mint terveztem – Örülök, hogy itthon vagy! – mosolyogtam rá álomittasan, mire zavartan elfordította az arcát – Mind épségben hazaértetek?

- Tudtommal igen.

- Akkor 1792 és 3971 rendben van – fújtam ki megkönnyebbülve a levegőt.

- Gondolom… - rántott vállat 3006. Általában nehezen tűri, ha párokról van szó valahogy… Legalábbis mióta neki nincs senkije… - 1792 már nagyon sietett volna haza hozzá… - egy pillanatra felkaptam a fejem. Haza? – Főleg, amiért Senpai azt ígérte, még ma délre hazaérünk, de végül csak elhúztuk a dolgot!

- Várj!

- Hm? – pislogott le rám kérdőn.

- Azt akarod mondani, hogy nem találkoztatok 3971-gyel? – kezdtem aggódni. Remélem, csak félreértettem a helyzetet.

- Hogy találkoztunk volna vele? Programszervező, mint Te, nem? – mi? Ez nem lehet igaz… Lehetetlen, hogy a két csapat elkerülje egymást! A vizeseknek találkozniuk kellett volna valahogy a többiekkel! – Még ennyire álmos vagy? – vigyorgott a képembe. Mondjátok, hogy ez megint csak egy rémálom! Nem lehet igaz!

- Minden rendben, 8119? – tette egyik tenyerét a vállamra 3487. 3006 is kérdően nézett rám.

- Akkor nem találkoztatok azokkal a felderítőkkel és 3971-gyel, akik értetek mentek?

- Utánunk küldtetek embereket? – elfogott a rosszullét. Mi az, hogy páran, akik egy ilyen küldetésre vállalkoztak bátran, nem élik túl, míg azok, akik az áldozatok lettek volna, végül segítség nélkül megmenekülnek?

- 8119! – 3487 újfent a karjai között tartott. De én csak bambultam magam elé. Nem értem, miért történik mindez. Ez igazságtalan! Nem kellene ma este senkinek sem meghalnia…

-------------

1792: vízkereső, 3971 barátja

3006: 8119 kritikus, vízkereső szobatársa

3971: 8119 legjobb barátja