Bűnös ártatlanság
Igaza
van… Sose bocsátanék meg magamnak, ha miattam tennének ilyesmit a szeretteim.
3971 szívét is bizonyára elfacsarítaná a látványa, ahogy bármi mazochista dolgot
tennék… De esküdni mernék, hogy így még kegyetlenebb a helyzet! A kezdetben
rohanó lépteim szinte csak bicegésre váltottak, ahogy tudatosult bennem, hogy
az időm rengeteg. Nincs miért sietnem. Azt se tudom még, mit is kezdjek
magammal. Egyedül akarok lenni, de közben vonz a társaság gondolata is… Már
megint ez a rohadt kettősség!
-
0733? – mentem tovább a lépcső tetején a sarokban gubbasztó fiúhoz. Felhúzott
térdeire hajtotta az arcát. Talán nem kéne zavarnom… - Valami gond van? – eleinte
csak azt hittem, a villódzó fények táncolnak a hófehér bőrén… de ahogy
felnézett rám könnyes szemekkel, már biztosra vehettem, hogy sírástól rázkódik.
Miután rám nézett, hisztisen vissza is tért eredeti pozíciójába – Francba… -
léptem mellé – Ha nem akarod, hogy mindenki faggasson a bajodról, legalább ne
ezen a helyen bujkálj! – azzal egyik kezem felé nyújtottam. Felnézett rám
újból, majd szorosabban magához húzta a térdeit – Fú… Nem vagy egy egyszerű
eset! – mellé huppantam. Azt hiszem, a társaságra vágyó felem
győzedelmeskedett… - Mesélj csak! – figyeltem néhány másodpercig, mire a
kapucnija mögül újra egy pillantására méltatott.
-
Miattam történt az egész… - szipogta a pulcsija ujjába.
-
Ezt meg hogy érted? – rökönyödtem meg egy kicsit, majd lenyugtatva magam újra
megszólaltam – Nem a te hibád… erről senki sem tehet – perceken keresztül némán
törölgette a szemeit és az orrát a ruhájába. Mégis mit tehetett, amiért ennyire
bűnösnek érzi magát? Talán mégis csinált valami hülyeséget…? – Elmeséled, mi
történt?
-
Ez… bonyolult… - zárkózott el még jobban. Felsóhajtottam.
-
Elég sápadtnak látszol… Nem megyünk ki?
-
Nem akarok – szorította meg erősebben a lábait. Milyen nehéz eset…
-
Nincs mit tenni… - feltápászkodtam, majd kiroppantva a vállaimat megragadtam az
egyik csuklóját, és egy hirtelen rántással kizökkentettem a duzzogásból.
-
Hé! Ez fáj! – bármennyire is erőtlen egy srác, nekem még mindig nagy
erőbefektetést igényel a lecibálása a kapuig.
-
Ha hagynád magad, könnyebben menne és kevésbé fájna! – rángattam tovább, mire
lassan engedelmeskedett. Még hallottam, ahogy utoljára megtörli az arcát egy
hangos szipogás kíséretében, majd végre a napvilágra kerültünk – Gyere! –
húztam ki a sötét épület szájából a kissrácot. Kapucniját megigazítva próbálta
megvédeni a napsugaraktól érzékeny szemeit. Az arca így világosban még
tragikusabban festett… Néhány pillanat után határozott léptekkel elindultam a
part felé. Biztos 0733 se vágyik nagy tömegre maga körül… Partközelbe érve
elengedtem, és megint feltettem a kérdést: Szóval mi is történt pontosan? – a
sírástól vörös szemeiben valahogy furán kavarogtak az érzelmek. Szomorú
tekintet helyett mintha kínosnak tartaná egyáltalán a felidézését is… Egy
sziklára ülve figyeltem az arcát, míg végre szóra nem nyíltak az ajkai:
-
A vizesek miattam nem jöttek haza tegnap délre…
-
Miattad? – vetettem rá egy kérdő pillantást. 8818, akit hajnalban
hazaszalasztottak a hírrel, azt üzente, azért nem érnek vissza időben, mert a
senpaiuk biztosra veszi, hogy komoly vízlelőhely van a közelükben… Nézve, hogy
végül semmit sem találtak… - Te mondtad ezek szerint, hogy víz van azon a
környéken? – vörösen elkapta a pillantását. Komolyan? Nem tehet róla… Honnan
tudhatta volna, hogy fekete fény lesz…
-
Nem mondott ilyesmit senki… - heh? Nem értem. Újra elhomályosodik, úgy tűnik, a
kép. Semmit se értek már… - Vagyis… - a hófehér bőrén szinte vérvörös pír
jelent már meg. Mi a fene? Látszik, hogy még magában is vívódik, hogy mit is
mondjon… - Senpai ezt mondta 8818-nak.
-
Na azért! – így minden világos. Vagy várjunk... – De akkor neked mégis mi közöd
van a dologhoz? – nem tudom, hogy csinálja, de az arca még jobban zavarban van,
mint eddig!
-
Amióta idekerültem, felnézek Senpaira. Sose vallottam be neki, de tegnap hajnalban
arra keltem… szóval az éjszaka közepén előtte elájultam, és utána arra keltem,
hogy Senpai megcsókol… de aztán az csak egy álom volt… de aztán mégsem… és
akkor Senpai azt mondta 8818nak, hogy mondja ezt nektek… és akkor utána… aztán
meg… minden az én hibám! – néhány hosszú pislantás után se nagyon sikerült
összeraknom a történetét. Ha jól értem… Lefeküdt a senpaiával? Így egészen
érthető lenne a többi pont. Bár még mindig elég zavaros…
-
Szóval… ágyba bújtál 2006-senpaijal? – kérdeztem rá azért biztosítékként.
-
Öhm… - lassan teljesen felismerhetetlen lesz ezzel a zavarban lévő arccal…
-
Értem. Tehát azért gondolod, hogy a Te hibád, mert szerelmes vagy a senpaiodba?
– bánt a dolog, ami történt. Azonban ennek a srácnak pusztán rá kell nézni,
hogy tudjam; nem ő erőltette, hogy maradjanak a szabadban egy kis hancúr
kedvéért… 0733 a kérdésemre meglepetten nézett rám – Tán nem így lenne?
-
De hisz… miattam vesztek oda a többiek… - semmi okom, hogy dühös legyek rá. Ha
hibás is lenne, ez a nyomás, amit magán érezhet jelenleg, épp elég szenvedéssel
járhat… - Ha nem vagyok olyan perverz, hogy naphosszat Senpait nézem, ez sose
történik meg! – ha számára ez a perverzség, akkor nagyon nagy bajba fog kerülni
ebben a világban… Végiggondolva, ő nagyjából velem egy időben érkezett ide, úgy
egy éve. És bár nem sokat beszélgettünk a félénk természete miatt, de tudtommal
nem volt még barátja… Milyen nevetséges is, hogy mindketten egy-egy senpaijal
találkoztunk először, ahogy ideértünk. Mindketten beleszerettünk, és míg én
végigjártam az alatt az év alatt a társaink egy részét, ő megőrizte szerelme
zálogaként magát 2006nak. Én egy random alakkal az oldalamon próbálom elrejteni
az érzéseimet 2178 felé, miközben 0733 végre megkapta, amit kivárt… De
ironikus, hogy épp emiatt négy társunk veszett el. Bár a kettő csupán véletlen
egybeesés valószínűleg, mégse hiszem, hogy emiatt „jó útra” térnék…
-
Cöh! Te nem tettél semmi olyat, ami miatt rosszul kéne éreznéd magad – húztam teljesen
az arcába a kapucnit nevetve – Ne rágódj ilyesmin! Nekem elhiheted, hogy nem
tehetsz róla! 3971 is elveszett, de nem érzek dühöt miattad…
-
Köszönöm a bátorítást… - motyogta a kapucni alatt a srác – De 1792… máshogy
látja a helyzetet… - valamiért róla tökéletesen megfeledkeztem! Vajon ő mit
érezhet? Ha tudná, mik voltak azok a szavak, amik utoljára elhagyták a szerelme
száját… Beleborzongok az emlékbe is! Inkább halna meg Vele a szabadban,
minthogy elviselje itthon a hiányát… Kegyetlen ez a világ. Hogy következhetett
be mindennek a fordítottja? – Ha megbocsátasz, én visszamennék a házba… -
intett 0733 – Oh, és kérlek! – fordult vissza, majd halkan folytatta – A Senpaijal
kapcsolatos dolgokat, ha megkérhetnélek, ne áruld el senkinek… Így is épp
elegen tudják, hogy gyűlöljenek miatta… - sóhajtott fel szomorúan. Micsoda
terhet érezhet ez a fiú most magán… Felfoghatatlan. És vajon ezek után képes
lesz valaha is újra 2006 szemébe nézni és folytatni? Vagy a katasztrófa ezt a
lehetőséget teljesen porrá zúzta?
-------------
1792: 3971 "vizes" barátja
2006: a "vizesek" senpaia
2178: a borostyánszemű senpai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése