29. fejezet

Kísértet?

Valamiért mégis úgy rohantam fel a lépcsőn, és utána tovább a villódzó fényekkel ölelt folyosón, mint aki megőrült. Kezd minden újra zavaros lenni! Pedig rengeteg dolog megvilágosodott bennem végre, mikor 3487 bevallotta nekem a tragikus hírt. Habár a lelkem darabokra hullott, de tisztán láthattam egy darabig… Azonban az előbb Senpai, amit mondott… Lüktet a fejemben az érzéketlen kifejezés 3971ékről. Nem hagy szabadulni!

Futás közben a kissé könnybe lábadt szemeim még érzékenyebben reagáltak a kéken világító fényekre. Az elmosódott körvonalait a folyosónak vadul szabdalták fel kis villámokként a villódzások. Hirtelen egy alakot pillantottam meg az egész közepén állni. Lassítottam, és kicsit megtörölgettem a szemeimet. Elvégre, nem kéne ilyen gyengének mutatnom magam senki előtt! Ahogy megint felnéztem, csak egy üres folyosót láttam. Bizonyára épp az egyik szobába tartott… Bár nagyon fürge, ez esetben! Most már jóval emberibb tempóban lépdeltem tovább. A gondolataimba merülve mozgást érzékeltem magam előtt, így újra megtorpanva kaptam oda a tekintetem. Megrökönyödve tántorodtam hátra a látványtól; 3971 széles mosolyt villantva rám állt előttem néhány méterre! Zavarodottan a falnak támaszkodtam.

- Ez meg mégis… hogy lehet? – bámultam. Az a tipikus mosoly ült az arcán, mint minden esetben – Nem lehetsz itt… - mi történhet? Lassan a talajra csúsztam – Te… meghaltál… - már csak a gondolattól is, két kezemmel törölgettem a szemeimet. Nem bírok Rá nézni… Mi folyik itt? Valahol a szívem mélyén vártam, hogy mellém telepedjen, és átkarolva a vállam vigyorogva közölje, hogy; „Ugyan! Ismersz! Ennyi engem nem állít meg!”. De valahogy olyan érzés fogott el, mintha csupán egy rossz vicc lenne az egész… - Ne kísérts! – lassan felemeltem az arcom, de már nem volt ott… Egy szellem? Riadtan húztam össze magam. Tűnjön el a fájdalom a testemből! Nem tudom, mit higgyek már!

- 8119… - éreztem, ahogy egy kéz finoman a vállamra nehezedik, aztán a gazdája mellém telepszik. Ijedten kaptam rá a szemeimet.

- ’71? – gombócot éreztem a torkomban. Főleg, amikor a kék fények 3006 arcát világították meg.

- Jól vagy? – húzott magához, mire teljesen gyerekesen nekikezdtem a vállán a bőgésnek. Meg se rezdült ez idő alatt. Csak az egyik karjával körbeölelt, míg a másiknak nagy tenyerét a fejem tetején pihentette.

- Láttam… - szipogtam a pulcsiját szorongatva.

- Csss… - ölelt át szorosabban – Nincs semmi gond… - körülöttem mindig mindenki annyira nyugodt és tiszta fejjel gondolkodik! Én miért nem tudok ilyen lenni…? És egyébként is! Miért van az, hogy 3006 egyfolytában segít rajtam, miközben mással is eltölthetné az időt…? Igazán törődhetne magával is néha… így ne csodálkozzon, hogy még mindig szingli… - Jobban vagy? – kérdezte, mikor a ruháját markoló ujjaim lehullottak róla.

- Ühüm… - bólogattam felemelkedve a válláról. Kissé szégyellve magam újra megtöröltem az arcomat, mire a srác ráfogott a karomra – Mi az? – vetettem rá egy ijedt pillantást, mire azonnal elengedett.

- Ugyan, semmi… - vajon mi járhat a fejében. Fura, hogy mostanában ilyen sokat mosolyog… - Akarsz beszélni róla, mi történt, vagy inkább csak kísérjelek a szobába? – óh tényleg! Ha már itt tartunk, 6918-senpait akartam rábeszélni egy randira vele… A francba!

- Egyedül is boldogulok… - próbáltam meg lekoptatni, hogy beszélhessek a senpaijal.

- Egy frászt boldogulsz! Még lábra se tudsz állni!

- Miért nem foglalkozol inkább a senpaijal?! – tört ki belőlem. Megint… folyton elszólom magam…

- Honnan veszed ezeket a hülyeségeket? – fogta a fejét idegesen – Mikor mondtam én valaha is, hogy bármit is akarnék valamelyik senpaiunktól?

- Hát de… - kezdtem volna vitába szállni vele, mire leintve feltápászkodott, majd kezét kínálva engem is felrángatott.

- Néha már túl hülye vagy… - sóhajtotta, mire idegesen visszafordítottam az elinduló alakját.

- Ha ennyire zavarlak, ne gyere folyton utánam! Csak azért, mert ilyen hülye vagyok, még megmaradok a segítséged nélkül is! – azzal duzzogva próbáltam kikerülni, hogy mehessek a szobánk felé. Azonban elkapva a karom a falhoz penderített – Eressz el! Ez fáj! – kiáltottam neki, ahogy a csuklóimat a hideg falhoz szorította. Aztán egy másodpercre megfagyott az ereimben a vér. 3006 az ajkaimat megnyalva tört utat magának nyelvével a számba. A meglepetéstől meg se tudtam rezzenni, mire hirtelen abbahagyta…

- Sajnálom… de már nagyon idegesítettél… - szóval csak az elhallgattatásom miatt tette! Enyhén megkönnyebbülve felsóhajtottam – Mi? Ez… most mi volt? – úgy vizslatta az arcomat, hogy már szinte zavarba ejtő volt.

- Csak egy pillanatra azt hittem, hogy valami komolyabb céllal csináltad ezt…

- „Komolyabb céllal”…? – egy másodpercre értetlenül nézett, majd idegesen rászorított erősebben a csuklóimra – Te tényleg rohadt hülye vagy! Vagy neked ez nem elég komoly?! – mi a franc ütött már megint belé?

- Utálom, hogy folyton piszkálsz! Eressz el, vagy mondd, mit akarsz! – ha már idáig eljutott, biztos valami fontosat akar…

- Hagyjuk… - eresztette el a kezeimet, mire meglepetten ránéztem – Kérlek, 3487nek egy szót se erről az egészről… - tényleg megőrülök lassan ezen a helyen! Már megint, mi ez?! És hogy jut eszébe egyáltalán, hogy ilyen kínos dolgot meséljek 3487nek? Ja, tudom… mert szerinte egy hülye vagyok… - Jössz? – pillantott hátra rám a válla felett, mire sóhajtva követtem. Nem értem már ezeket az embereket… Pedig elvileg a saját barátaim! Tényleg minden a feje tetejére áll…

-------------

6918: éttermi alkalmazott, szabálykedvelő senpai