Egy pajzs
érzései
-
Akarod akkor csinálni? – nézett le rám zavartan 3487. Nem ellenkeztem. De nem
is igazán adtam bármi jelet arra, hogy le akarnék feküdni vele most… Teljesen
passzív voltam. Megértem, hogy nem tudja ő se, mit tegyen… Pedig már
kifektetett az ágyon, és rám mászott. Valóban próbál vigyázni rám… ilyen
helyzetben már ki kérdezné meg, hogy tényleg akarom-e?
-
Csak csináld… - motyogtam alatta. Remélem, hogy legalább a feszültség köztünk
kissé csökkenhet ezzel. Bár miben is reménykedem…
-
8119… - tapasztotta az ajkait újra az enyémekre. A csókja lágy volt és
érzelmes, azonban a passzivitásomnak köszönhetően talán, egész hamar vége
szakadt. Finoman vezette végig a nyelvét a nyakamon, a füleimen, majd
megszabadítva a pólómtól a mellkasomon és a hasamon is. Legalább a reakcióim
ugyanolyanok, mint egyébként… Pusztán az arcom meredt változatlan kifejezéssel
fölfelé. Mintha a borzongató érzések nem jutnának el hozzá. Közben pedig a
testem gyönyörtől remeg. Erekcióm van. A mellbimbóim megkeményedtek. Akkor a
tekintetem miért hideg és kifejezéstelen? Azok a kínos hangok miért nem hagyják
el az ajkaimat most? Miért érzem magam belülről üresnek? – Öhm… szeretnéd, ha…?
– nézett rám a gatyámhoz hajolva. Minden bizonnyal nem túl izgató, amikor ilyen
passzívnak tűnök… Vagy csak az én kedvemért próbálkozik… de nem akarok több
változást az életemben!
-
Ne… Csak csináld azt, amit szoktál tenni… - a hangszínem szinte tökéletesen tiszta.
Úgy érzem magam jelenleg, mintha csak egyedül lennék…
-
Értettem. Akkor csak kézzel… - a tagjaim finoman összerándultak, ahogy egyik
ujját óvatosan becsúsztatta. A szemeim egy pillanatra lecsukódtak. Meglepően
figyelmes maradt annak ellenére, hogy végre az arcom is reagált. Olyan gyengéd,
mint mindig. És ez valahol megnyugtat. Legalább ez nem változott. Lassan
mozgatta bennem az ujját, közben csókokkal borítva a mellkasom és a nyakam.
Aztán finoman két ujjra váltott, mire újra megfeszültem. A nyögésemre hosszan
csókolni kezdett, miközben tágított. A karjaim a nyaka köré fontam, és bár nem
túl intenzíven, de visszacsókoltam. 3487 úgy tűnt, kezdi megtörni a feszültséget.
Ahogy a harmadik ujja is belém került, valóban már energikusabbnak éreztem
magam. Az ajkainkba fojtottam a nyögéseim. Mikor azok elváltak, kissé
elködösült tekintettel néztem már fel rá – Beteszem… - segítette el magát
odalenn. Összeszorított fogakkal vártam. A pillanat hevében kissé megfeszültem,
mire összekulcsolva az ujjainkat suttogta a fülembe – Nyugi… Ereszd el magad!
-
Nem… nem megy! – lábadtak könnybe a szemeim a másodpercnyi kellemetlen
érzéstől.
-
Hé… - csókolt finoman az államra – Lazítsd el magad… már nem kell sok… - kínosan
próbáltam uralkodni magamon. A stressz miatt van ez is? – Jól van. Elkezdek
mozogni, rendben? – hosszan nézett rám, míg nem bólintottam végre. Túl
figyelmes… Tényleg ennyire fontosnak tart? Azért bánik mindig így velem? Vajon
egy ilyen kapcsolat kitarthat? Az én passzivitásom és önzőségem… Mennyi időbe
telhet, mire meggyűlöl miattuk? – Szeretlek, 8119… - csókolt meg, közben
lassacskán fokozva a tempót. Hányszor fog még ilyen felelőtlenül elsuttogni
nekem efféle szavakat? Mit jelent számomra egyáltalán az ő védelme? Komolyan
csak azért vagyok együtt vele, hogy a pajzsom legyen? Talán az egész az én
hibám… Pusztán önzésből és gyávaságból együtt lenni vele… Miért teszek
egyáltalán ilyesmit?
-
Én… mindjárt… - nyögtem fel halkan szorosabban a nyakába kapaszkodva. A
pajzsom. A játékszerem. Az az esztelen srác, aki hagyja magát, hogy az ujjam köré
csavarjam. Undorító vagyok… - Ah! – rándultam össze alatta, mire éreztem, hogy
3487 is elengedi magát. Forrón elöntötte a testemet. Idióta! Miért nem hagy el
engem? Idővel fájdalmat okozok neki magam miatt. Miért engedi, hogy kihasználjam?
De
mindezek a gondolataim, mintha nem ott kavarogtak volna abban a pillanatban is
a fejemben. Hosszan, érzelmesen csókolt, miközben meztelen teste védett a szoba
hűvös levegőjétől. Az ajkaim, a nyelvem… mindennel arra mutattak, hogy a csók
igenis viszonzott. Csak belülről tudom, hogy részemről ugyanolyan hűvös és
érzéketlen ez, mint a legelején… Még mindig üres vagyok. Csupán sajnálat és
bűntudat tölt meg, ahányszor 3487re pillantok. Hogy tehetek ilyet?
-
Szeretlek – nyomott egy puszit az arcomra, ahogy a takarót rám terítette.
Lassan karját átbújtatta az enyém alatt, és magához ölelt. A szívverése és a
légzése változatlanul megnyugtatónak tűnt. A testem le is nyugodott tőle, de a
lelkemben egyre jobban átkoztam magam és ezt a világot. Mit tehetnék
egyáltalán? Csakis magamon változtathatok. Azonban ki is döbbent rá nemrégiben,
hogy retteg a változásoktól…?
-
Jól aludtál? – nézett rám mosolyogva 3487 mellettem fekve. A szemeimet
dörzsölgetve bólogattam. Bár hogy jónak lehessen nevezni… Mindenesetre már
annak is örülhetek azt hiszem, hogy el tudtam aludni – Nagyon elfáradhattál…
Pár másodperc alatt már itt szuszogtál – adott egy apró csókot az ajkaimra. Jókedvűnek
tűnik… - Hé… - simogatta egyik, nagy kezével az arcomat – Ne emészd magad! Ha
szeretnéd kimondani a gondolataidat, én meghallgatlak… - csak sóhajtottam, és
hozzábújtam. Meg akarok lélekben is békélni! – 8119… nekem Te vagy a
legfontosabb. Nem akarlak szomorúnak látni többet, de nem tudom, mit tehetnék
az érdekedben… És tudom, hogy nem helyettesíthetem 3971-et, de azt szeretném,
ha…
-
Helyes a meglátásod! Nem helyettesítheted Őt! – löktem el magamtól, majd az ágy
szélén elkezdtem visszavenni a ruháimat. Bármit is akar, nem tudja kitölteni
bennem azt az űrt, amit a legjobb barátom elvesztése okozott!
-
8119! – fogott rá a karomra, és döntött az ágynak, mire gyerekesen rúgkapálva
próbáltam szabadulni – Nem tudom, hogy Te mit érzel irántam, de annak idején
azt mondtad, elfogadod az érzéseimet! Ezek után pedig nem hiszem, hogy lenne bármi
jogod is, hogy még csak végig se hallgass! – elcsendesedtem, és mérgesen
elnéztem a másik irányba. A csuklóimnál még mindig ellentartott – Szeretlek.
Bármennyire is idegesít ez Téged… - nem ez idegesít… Hülye! – Amióta csak
együtt vagyunk, mindent megtettem Érted. Volt, amikor rossz oldalról közelítettem
meg valamit, mint tegnap… de akkor is Te voltál az egyetlen és elsőszámú, akit
meg akartam védeni! Tisztában vagyok azzal, hogy nem léphetek 3971 helyébe, de
boldognak akarlak látni! Nem szeretném, ha valami őrületbe kergetnéd magad!
Bármit megteszek Érted, ha az valóban pozitívan érhet… – azzal elengedett.
-
Akkor most hagyj engem kimenni innen! – folytattam az öltözködést sietve – És ne
merészelj utánam jönni!
-
Mit fogsz csinálni? – nézett rám kérdőn.
-
Semmi közöd hozzá! – nyúltam a zár felé, mire a kezével visszatartotta az
ajtót.
-
Ha bármi meggondolatlant teszel, emlékezz, hogy ezen a világon egyre inkább
eluralkodik a káosz… Ne akarj Te lenni ennek az egyik kulcsfigurája!
-
Vagyis?
-
Ne bántsd magad, mert azzal másokat is bántasz… - csókolt a homlokomra.
-
Hagyjál békén…! – toltam el a kezét, majd siettem ki a szobából. Hogy van képe
ilyesmit mondani? Mégis, mit tegyek? Igaza van…
-------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése