Keresztüldöfve
-
Tegnap olyat mondtam, amit nem lett volna szabad… - ez a lelkizés az elején
egyre jobban szította bennem a tüzet, hogy kicsit megrángassam, hátha gyorsabban
kimondja a dolgokat kereken – Tehát nagyon sajnálom, hogy hazudtam… - miben
hazudott? Ez a rövid szünet idegtépően hosszúnak tűnt! Talán nem is a fekete
fény miatt volt feszült? Ezt akarja nekem bevallani? Valójában teljesen másról
van szó, és csak ingadozik valami választás között? – Tegnap a vizesek
hazaérkezése után… senki más nem jött vissza…
-
Mi? – rándultam össze a karjai között. Ez azt jelenti, hogy 3690, 2307, 4911…
és 3971…
-
Sajnálom… - szorított még jobban magához – Annyira sajnálom… - mind a négyen
kinn maradtak az éjszakában. És ha még nem tértek vissza… minden bizonnyal soha
többé nem is fognak… Elvesztek. Elvesztek mindannyian a fekete fényben. Soha
többé nem látom már viszont 3971 mosolyát… Örökre elnyelte őt valami
megmagyarázhatatlan. Miért pont Őt!? Miért épp a legjobb… nem is… az egyetlen
igazi barátomnak kellett odavesznie?! Miért?! Milyen őrültség ez?! 3971 volt
ezen a világon a lehető legrendesebb és barátságosabb ember! Mi joga van
bármiféle felsőbb hatalomnak is épp Őtőle megfosztani ezt a világot?! Valahogy
ez az űr a mellkasomban ezerszer jobban fáj, mint eddig… Jobb lett volna mégis
az őrjítő tudatlanság…? Nem. Tudnom kellett. Ennek tudatában kell lennem, hogy 3971
emléke fennmaradjon bennem, bármilyen fájdalmas is ez a dolog! Így is miféle
gondolatokat űztem eddig! Őt éppúgy lehordtam őrületemben, mint mindenki mást.
Pedig, ha tudtam volna…
A
könnyeim már jócskán eláztatták 3487 pólóját. De ő zavartalanul ölelt tovább.
Érezhette, hogy helytelenül cselekedett akkor… Mégsem tudom valahogy
megbocsátani neki, hogy megtagadta 3971 eltűnését előttem! Hogy gondolhatta egy
másodpercig is, hogy jót tesz nekem a tudatlanság?! Mi joga volt hazudni
nekem!? Gyűlölöm! Gyűlölöm teljes szívemből! A tette megbocsáthatatlan.
Képtelen vagyok megbocsátani ezért neki. Még sincs bennem annyi erő se, hogy
eltaszítsam magamtól a bűnéért. Az engem körbeölelő, erős karok nélkül úgy
érzem, mint egy rongybaba, csuklanék össze… A védelmező pajzsom… ami a
pillanatnyi figyelmetlenségem miatt egy váratlan másodpercben keresztüldöfte a
mellkasomat. És ha megpróbálnám kihúzni a testemből, és elhagyni, csupán még
nagyobb fájdalom égetne tovább, míg lassacskán el nem vérzek… Nincs
választásom. Együtt kell élnem a mélyen belém furakodott pajzzsal, különben
elveszek vagy megőrülök a bennem maradó űrtől! Arra az emberre kell
támaszkodnom, aki ezt a megbocsáthatatlan dolgot tette. Arra, aki ellenem
fordult és elárult, még ha nem is tudatában. De képes a sérülésem fő okozója
ekkora űrt betölteni egyedül?
3487
teljesen az ölébe vont. Miért tudom őt egyszerre végtelenül utálni és
féktelenül szeretni? Hogy érezhetem magam a karjai között egyszerre
biztonságban és veszélyben? Lehetséges egyáltalán, hogy valakinek a
testhőmérsékletét érezzem egyszerre megnyugtatónak és felkavarónak? Miért
remeghetek egész testemben félelemtől, miközben valami azt súgja nekem; „Nincs
mitől félned…”? Hogy láthatom egyszerre tisztán és homályba veszve a dolgokat? Az
egész olyan, mintha a belém fúródó pajzs kétfelé választotta volna a lelkemet. Ezért
érezhetek egyszerre ennyi ambivalens dolgot.
-
Itt maradjak, vagy szeretnél inkább egyedül lenni? – kérdezte idővel 3487. Még
mindig folytak a könnyeim, a szívem zakatolt, a légzésem heves volt. A válaszom
igen, mindkét kérdésre… - Jó ez így, ahogy most vagyunk? – egyszerre akarom
ölelni és eltaszítani… - Bármit megteszek, csak mondd! – a tekintetében
aggodalom ült. Az enyémekben viszont a harag, gyűlölet, szerelem, kéjvágy… Egyszerre
akarom csókolni, ölelni és szinte felfalni, ám ugyanakkor dühödten nekimenni,
elzavarni még a közelemből is, és ha kell, meg is ölni! De szavak helyett a
vállaiba martam, és amilyen erősen csak tudtam, szorítottam magamhoz… Talán így
elérhetem az érzéseimmel? Vagy ez csupán sóvár gondolat? Lehetséges egyáltalán,
hogy efféle dologgal éreztessem vele a lelkem kétoldalúságát? Az
összetörtségemet? A bizonytalanságom, mely biztos lábakon áll? – Sajnálom, amit
tettem… nem lett volna szabad így darabokra törnöm Téged! – vajon valóban
átérzi a bennem keletkezett űrt? Komolyan tudja, mi játszódik le bennem? – Veled
maradok örökre… Viseljük együtt ezt a terhet! – nem teherről van szó. Ez az
üresség valahogy más… Hiszen 3971 nincs többé. Szó sincs arról, hogy ha eltűnik
egy fontos dolog az életből, az teher lenne! Ez benne az ijesztő… Olyan
súlytalan, hogy az már megrémiszt! – Kérlek, oszd meg Velem! – hajolt az
ajkaimra 3487. Ő szerelmes belém… Lehetséges egyáltalán, hogy az érzéseiből
magamévá tegyek annyit, amennyi kitölti az űrt? Lehetetlennek tűnik… Mégse
látom, hogy máshogy léphetnék… - 8119… - súgott a fülembe. Nem akarok
ellenkezni, bármennyire is akarok. Ha egy keveset is be tud tölteni az engem
fojtogató ürességben… Vajon a fizikai érintkezés segíthet bármit is a lelkemben
kialakult űr betöltésében…?
-------------
3498: a legrégebb óta itt élő, 10-12 éves kinézetű fiú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése