17. fejezet

Őrület

Megint ugyanoda lyukadtunk ki: egy gyors, vérserkentő menet az ágyamban, a reggelnek áldozva… Meg kell hagyni, hogy most cseppet sem érzem magam annyira rosszul, mint tegnap. Azonban ez nem egyenlő azzal, hogy akkor rögtön le kéne tepernie! Főleg ilyen szituációban… normális az, ha kényszerből kell lefeküdnöm a barátommal?!

Fölém mászva csókolgatta, szívogatta a nyakamat, közben a kezeivel a pólóm alá nyúlva játszadozott. A tegnapiból kiindulva egész jó esélyem van arra, hogy én nyerjem meg a „játék”-ot. Valójában, maga a felvetés kifejezetten jól hangzik… Ha mindkettőnk nyerni akar, akkor mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy a másiknak minél jobb legyen. Csak ne lenne mind e mögött az a kényelmetlen érzés, mintha egy ketrecbe lennék zárva!

- Lehetnél kicsivel aktívabb! – szólt félhangosan a fülembe, majd hosszan csókolt. Nem tudom… képtelen vagyok igazán élvezni a csókját! Mégis mit kéne tennem? – 8119… - emelkedett újra fölém teljesen – Ne… ne sírj, kérlek! – nem tudom, mi folyik itt. Ez az egész világ teljesen zavaros nekem, de eddig valahogy túllendültem ennek tudatán. De a jelenlegi pillanatban már tényleg úgy érzem, minden összekuszálódott körülöttem… - Hé… - szállt le rólam, majd az ágyon ülve az ölébe húzott, szorosan magához ölelve. Már ez az eddig biztonságot nyújtónak vélt szorítás is más… Úgy érzem magam, mint akit ölelő karok helyett rózsatövisek fonnak körbe. Még csak megmozdulni se merek. Félek mindentől. Mindentől körülöttem. Minden ismeretlen lett számomra… - Sajnálom… megint Rád erőltettem magam… - nem szólaltam meg. Mit is mondhatnék? Nem is ez a bajom elsősorban, de nem áll szándékomban ezt közölni Vele… - Inkább magadra hagyjalak egy kis időre? – hallgattam. Ki akarok menni innen. Mindenhonnan csak ezek a villódzó, különös, érthetetlen kék fények… Engedj ki! – Semmi baj… Nem teszek Veled semmit. Így maradjunk még egy kicsit? – továbbra is némán kuporogtam az ölében… Nagyon is tudja, mit akarok! Minél előbb itt hagyni a szobát! – Mit szólnál, ha lemennénk a partra úgy, ahogy tegnap ígértem? – kérdezte pár másodperccel később – Sajnálom, amiért aznap nem sikerült ezt megejtenünk… - reakcióra várt. De nem akartam beszélni… - Csss… Miért remegsz még mindig? Kimenjek, amíg felöltözöl? – milyen idióta kérdés… Ő, aki nap, mint nap lát meztelenül, mégis miért kéne, hogy kimenjen, miközben FELveszek egy nadrágot és egy bakancsot? – Akkor kimegyek… - engedett el a további hallgatásom után – Itt leszek az ajtóban. Ha bármi gond van, csak nézz ki! – intett.

Mi a francért lettem én ilyen?! Egész testemben remegek még mindig. Meg fogok őrülni a tudatlanságtól! Miért nem mond el nekem soha senki semmit? Már semmit se merek biztosan kijelenteni… Minden olyan zavaros! Felemészt ez a világ. Miért nem emlékszem semmire a múltamból?! Ki vagyok én egyáltalán?! Én nem egy rohadt szám vagyok!

Közben idegességemben a körmeim a 8119-es szám vonalaiba mélyesztettem. Mi ez az egész?! Vadul karmoltam a hátamat közben. A fájdalom lassan égetővé vált. Jobb kezem ujjai közben az érzéstől összerándulva a combom húsába mélyedtek. Az arcomról könnyek, míg a lapockámról apró vércseppek görögtek lefelé. A fogaim összeszorítottam. Nem akarom! El akarok tűnni innen! Gyűlölöm ezt a helyet! Ez a világ rossz!

Éreztem, ahogy a bal karomon is lecsordul egy csepp a véremből. Egy utolsó rázkódás után kiengedtek a görcsölő izmaim. Kíváncsian figyeltem az alkaromon futkosó piros sávot, ahogy a kezem hol egyik, hol másik irányba döntöttem. Az a kis apróság olyan könnyen befolyásolható volt! Bármelyik pillanatban megváltoztathattam az útját. Milyen szórakoztató is játszani vele! Vajon 3487 is hasonló érzéssel van, amikor engem irányít? Bizonyára. Ki ne élvezné, ha uralkodhatna valaki felett?

Egy másodpercre feleszméltem ebből az őrületből. Mit csinálok én? Mire volt ez jó? És ami a legfontosabb kérdés; miért élveztem ennyire a saját marcangolásomat? Normális, ha a vérem látványától ilyen mértékben elragadtatom magam?

- Mi történik velem? – húztam fel a térdeimet, és öleltem őket szorosan magamhoz, szipogva. Ahogy kissé előregörnyedtem, a hátamon frissen kialakított seb még inkább széthúzódott… - Au! – fáj. Nagyon fáj… - Olyan hülye vagyok… - töröltem a könnyeimet a pólóm ujjába. Még a fekete anyagon is látszódott az átszivárgó vér. Ijedten néztem körbe. A padlón, az ágyamon, a kölcsönruháimon… szóval a közelemben mindenen fellelhető volt egy-két apró, vörös csepp! Hogy magyarázhatok ki ilyesmit a többiek előtt? Zokogva húztam össze magam. Éreztem, amint ezernyi tűként szúr a lapockám – Hehe! Még hogy megvéd engem! – mosolyodtam el keserűen – Még önmagamtól se képes megvédeni! - egyedül vagyok. Mindig is egyedül voltam. 3487 csak akkor van mellettem, amikor rátör a kangörcs! Ez az igazság. El kell fogadnom! Nincs mellettem senki. Senki! 3971 is csak úgy lelépett mellőlem, és mikor visszatért, pofája se volt beköszönni! Utálom! Utálom mindet! Minek tértek vissza, ha egyedül hagynak?! Hogy veszett volna oda mindegyik a fekete fénybe! Akkor legalább egy pillanatra se inognék meg a hitemben, hogy egyedül hagytak! Hányszor kellett már csalódnom mindenkiben… Én ezt nem bírom! Hagyjanak engem békén az efféle „barátok”! Hát nem lenne minden egyszerűbb mások nélkül? No persze, lennének hiányosságok úgy az életben… de hát épp ezért mondják, hogy a legjobb barátaim a két kezem.

Kezdett alvadni a vér a karomon. Kissé talán rendbe kéne szednem a szobát… Áh, ugyan, minek! Ha valamelyiküknek nem tetszik, majd ő megcsinálja. Csak tudnám, mihez kezdjek… Amint kilépek, 3487-be botlom. De idebenn már egy percet se volnék képes megtűrni! Sietve felöltöztem a kapott ruhákba. A gatya kissé lógott rajtam, a bakancs pedig szintén nagyobb volt egy-két számmal… Belenyugvóan felsóhajtottam, és kiléptem végül az ajtón.

-------------