54. fejezet

Némaság

 De milyen bugyuta gondolat is ez. Csak akkor tűnik el valami vagy valaki, ha nem szeretném. Ostobaság azt hinnem, hogy kérésemre a világ rám mosolyog. Az ilyesmi abszurdum.

Azonban a testem akaratlanul is erőtlenül ült a padlón és dőlt a falnak. Nem akart belenyugodni a gondolatmenetem érvényességébe. Csak szenvedek itt, mint egy összecsuklott rongybaba. Szánalmas látvány lehetek…

- ’19! – éreztem meg egy kezet a vállamon, de nem voltam hajlandó felemelni a tekintetem. Bárki is az, ne most zavarjon – Minden rendben? – távolinak tűnt a hang. Nem is igazán izgatott, hogy befogadjam. Még a tulajdonosát beazonosítani se akartam. Hagyjon békén!

A kézfej nyomása egyszer csak elhalványodott. Végre egyedül hagytak. Nem akarok senkit se látni. Senkit se hallani. Már nem érzem magamban azt a kettősséget. Mindenképp a magányt választom. Nincs szükségem társaságra.

- ’19! – hallottam meg újból, ahogy szólítanak. Némán és mozdulatlanul tűrtem tovább a szólítgatást. Többedszeri felszólítás után éreztem, ahogy egy kéz újfent a vállamra markol. Talán az előbbinél még valamivel intenzívebben is. Erőtlenül próbáltam lerázni, de ennek ellentéteként inkább ő rázta fel a testem az érzéketlen lábaimra. A dacos csapkodásom se ért sokat. Biztos kezek tartották a vállaim. Nem kellett felnéznem, hogy lassan rájöjjek, 3487 a zaklatóm. Még mindig képes utánam koslatni…? Reménytelen alak…

Hosszan teltek a másodpercek, de nem szólalt meg, pedig vártam tőle valami magyarázatot a viselkedésére. Velem szemben állt és tartott a vállaimnál, hogy vissza ne essek ülőpózba. Azt hittem, legalább bevisz a szobába, hogy feledtessük egymással az utóbbi napok kínos pillanatait… habár talán az Ő gondolkodásában ez teljesen másképp történne. De a jelen helyzet kétségbeejtő!

- Mi van? – nyögtem ki végül nehezen. Éreztem, ahogy a szorítása egy másodpercre megváltozik, majd újra határozott. A tekintetem keresheti. Azonban nem akaródzik a szemébe néznem – Azt mondtad, csináljak, amit akarok… - motyogtam magam elé – Úgyhogy hagyjál egyedül, mert most azt akarom... – jobb keze lassan levált rólam, majd éreztem, ahogy az félretúrja szememből a hajam. A védtelen homlokomra hamarosan finom, meleg csókot nyomtak az ajkai. Kirázott a hideg és a szégyenérzet újra megtelepedett rajtam. Én vagyok a hibás, hogy tönkretettem Őt – Menjünk haza, kérlek! – piszmogtam halkan, hogy elkerüljem a hasonló folytatást. Nem akarom érezni a gyengédségét! Meggyilkol vele.

Talán bólintott, talán csak elmosolyodott keserűen… mindenesetre szó nélkül indult el engem támogatva a folyosón. Óvatosan karolta át a vállam, amire valójában szükségem is volt, habár az agyamban elleneztem a dolgot. A magam lábán kéne hazasétálnom, hiszen így mi sem változik azon, hogy rátámaszkodom…

És az a rövid séta, amit megtettünk az ajtóig… egy évezrednek tűnt! A szobába érve befektetett az ágyamba, mint valami kölyköt. A teljes elzárkózás érdekében dacosan el is fordultam a fal felé, mire mély sóhajt hallottam, majd távolodó lépteket. Most is csak úgy belenyugszik abba, hogy békén hagyjon! Na persze… így a legjobb. Csak tudnám, hogy akkor mégis, miért tölt el ez az egész csalódottsággal, keserűséggel, szomorúsággal…?

Az ajtó kinyílt, majd bezárult. Egyedül is hagyott minden problémámmal együtt! De persze nem az Ő problémái, így érthető, hogy nem bújik mellém, hogy átölelve nyugtatgasson, míg el nem alszok. A hátamra fordultam. Magányosan kell leélnem az életemet. Holnap reggeltől estig a szervezőcsapattal kell lennem, hogy a munkába feledkezhessek. Ezzel még a többieken is segítenék. A többieknek kevesebb a meló, az embereknek meg több a program. Fantasztikus! Csak túl kell élnem holnapig… Vajon mennyi lehet az idő…?

A néma várakozás kezdett az agyamra menni, annak ellenére, hogy pusztán néhány perce csinálhatom. De amint kilépek innen, százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy belefutnék valakibe. Valakibe, aki jó eséllyel szóval tartana, ezzel megdöntve a terveimet a magányról. Csak pofázna-pofázna… Egyszeriben reggel lenne, aztán mehetnék is dolgozni! Habár… ha holnaptól váltok át remete-életmódba, teljesen megfelel az elgondolás.

Ezt nyomatékosítva bólintottam is, majd talpra álltam újult erővel, és robogtam is az ajtó felé. Ahogy azt magam után lendületesen be is csaptam, még hosszan hallottam a visszhangját a kihalt folyosón. Senki sincs kint. Mintha valaki vagy valami tenne meg mindent azért, nehogy én kis időre is nyugtot találjak! Biztos erről is 3971 kísértete tehet! Távol tart mindenkit tőlem, csakhogy el ne feledjem, hogy az Ő gyásza elsődleges! Hogy lehet ilyen önző!?

Persze… miért is zavar? Itt az esélyem egy magányos sétára. Fel a fejjel! Mi jobbat kívánhatnék most ennél? Egyes egyedül lehetek. Elmélázhatok a 1792-től szerzett információkon, miszerint 3971 több volt, mint barát. Végiggondolhatom, hogy érdemes e tovább kínoznom saját védelmem érdekében 3487-et. Hogy Senpai azért tagadja e meg a szerelmem magától, mert tart attól, hogy tönkretesz. És persze, ha már ennyi időm van, miért ne tegyem fel a kérdést magamnak; miért vagyunk itt? Vajon el kell agyaljak azon a lehetőségen, amelyet 3498 vetett fel, mely szerint ez a túlvilág? Azonban ha így van; hova tűnt mégis 3971…?

1792: 3971 szeretője, vizes

3498: a legrégebb óta ideérkező, pincér

53. fejezet

Én csak egy probléma vagyok…

- Nos… Elnézést, ha kellemetlen témát hozok fel, de azt hiszem, mindkettőtök ügyében meg kell kérdeznem… - kezdett neki rögtön 7655-senpai, ahogy becsukta a szobaajtót – Ti ketten jártatok? – hogy mi? Mármint Senpai és én??? Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek…

- Kire gondolsz…? – tettem fel azért a kérdést.

- 2178ra – húzta ki magát előttem állva 7655, miközben helyet foglaltam egy ágy szélén.

- Nem… - leheltem halkan magam elé.

- Tudom, hogy kényelmetlen, de kérlek, őszintén válaszolj! Ez most fontos.

- A kurva életbe is, nem! – ordítottam, majd a kezeimbe temettem az arcom. Miért kell ennyire kiakadnom egy ilyen apróságon…? Eddig is tisztában voltam ezzel. Az akasztana ki, hogy 7655 azt feltételezte, igen? Nem tudom… - Az csak egy ábránd, hogy valaha is együtt legyünk…

- ’19… - próbált meg elcsendesíteni, de akaratosan folytattam.

- Akárhányszor szerelmet vallottam Neki, teljesen hidegen hagyta és semmibe vett…

- ’19... – nem igazán figyeltem már a hangjára. Csak az járt a fejemben, hogy Senpai sosem lehet az enyém…

- Undorodik tőlem…

- ’19! – fogott rá a vállaimra, mire idegesen löktem le magamról a kezeket, és ordítottam rá.

- Te nem tudod, hogy mit érzek most!!!

- Na szép! Mindjárt féltékenységi jelenetet rendezek… - hallatszott az ajtó felől, mire megláttam 2879-senpait, az ajtónak támaszkodni vigyorogva – Ott hagytál a kávézóban, te szuka! – vágott egy másodpercre durcás arcot, majd mellénk lépve 7655 álla alá nyúlt – Mit tudsz felhozni mentségedre?

- Hagyjál! Most fontosabb dolgom is van – szedte le magáról a kezet, mire a másik átölelve a derekát magához vonta.

- Ő az enyém – jelentette ki lenézve rám – Az egész lénye.

- Hülye. Félreértetted – tolta le magáról a karokat, majd komoly arccal mellém telepedett – Sajnálom, hogy ilyesmiket hoztam…

- Nem szeretem, mikor rossz kedved van… - szakította félbe 7655öt a párja, miközben hisztizve mellé ült ő is. Ez lenne 2879-senpai valójában??? Hallottam már róla ezt-azt, de kicsit nemesebb jelleműnek hittem eddig, nem ilyen gyerekesnek…

- Kérlek, szállj le rólam, amíg 8119cel beszélgetek! – pillantott rá hidegvérrel a senpaiom.

- Ne fáradjon, Senpai! A válaszát azt hiszem, megkapta, tehát én megyek… - álltam fel az ágyról. Teljesen üresnek érzem magam. Miközben körülöttem mindenki boldog… Nem akarom elrontani a közös perceiket…

- 8119! – ragadta meg a csuklóm, és állított meg.

- Mit akar még tőlem, Senpai? – kérdeztem rá se nézve, az egész stresszhelyzettől remegő testtel.

- Elnézést, amiért meggondolatlan kérdésekkel bombáztalak. Nem gondoltam, hogy ilyen a helyzet köztetek…

- Mégis, milyen…? – suttogtam magam elé – Semmilyen… Nincs közöttünk semmilyen kapcsolat! – döntöttem homlokom a könnyeimmel küszködve az ajtónak – Semmi, ezen a kibaszott világon!!! – valószínűleg meglepte, hogy hirtelen ordítani kezdtem, és azért engedte el a kezem.

- Hagyjad békén… - hallottam kicsivel mögöttem 2879 elkomorodott hangját – Csak jobban felzaklatod.

- Azt se tudod, miről beszéltünk! – fakadt ki a senpaiom, mire megpróbáltam kiszökni, de ellentartott az ajtónak.

- Nem veled kell megbeszélnie a baját… - valójában mással épp úgy nem tudom „megbeszélni a bajom”…

- Sajnálom… - nyitotta ki nekem 7655 az ajtót – Ha viszont bármiben segíthetek…

- Óh, hagyd már! – húzta el az ajtóból a másik – 8119! – szólt utánam, ahogy elindultam a folyosón lassan. Visszanéztem rá, mire folytatta – 3487 keres… Ne okozz neki problémát, kérlek!

Nem válaszoltam. Mindenkinek probléma vagyok. Vagy levegő, mint Senpainak… Egy semmirekellő, aki csak mindenki nyakán élősködik! Pedig nincs egy órája, hogy jókedvűen beszélgettem 3324gyel és 2799cel… Akkor hogy tudtam figyelmen kívül hagyni azt az apróságot, hogy az életem romokban hever? Hogy 3971 itt hagyott, Senpai felpofozott, mert idegesítem, 3487 pedig 4522t választotta helyettem partnerének… Lehetnék ennél szánalmasabb? Miközben azt hiszem, minden kezd megjavulni, valakinek mindig képen kell törölnie az igazsággal?! Ez nem fair!

Most kifejezetten hálás voltam, hogy üres a folyosó. Megint könnyű prédájává válhatnék bárkinek így… Bár talán épp erre volna most szükségem… Jobb lesz attól bármi is, ha lefekszem valakivel? Ha mondjuk Senpai lenne, igen… de felesleges ilyen álmokat kergetnem! Ésszerűbb, ha lepihenek. Ma így is lefárasztott a munka meg az összes többi mai történés… De képes leszek elaludni, miközben így kergetik egymást a gondolatok a fejemben? Ha már itt tartunk, majd szétrobban a fejfájástól… 3487 ilyenkor mindig kedveskedett velem anno… De most aztán várhatom, hogy bárki is egy jó szót szóljon hozzám!

- Jobb szeretem, amikor mosolyogsz… – hallottam meg mögülem egy hangot. Ijedten kaptam hátra a fejem, de természetesen a hang tulajdonosát nem találtam ott. 3971 nincs itt! A hangját is biztosan csak a fejemben hallom. Valójában Ő már nem létezik – Ne vágj ilyen szomorú képet, ’19! – hallottam megint. A füleimre tapasztott kezekkel, leguggolva a fal mellé ordítottam az üres folyosónak.

- Tűnj innen!!! Tűnj innen!!!... – aztán lassan elcsuklott a hangom az ordítozástól, és csak a visszhangját hallottam a kiáltásaimnak. Amint az is elhalt, csupán a szapora légzésem és halk szipogásom töltötte be a teret - Még ez sem érdekli a többieket… - törölgettem az arcom az átkarolt térdeimbe. Senki se kíváncsi arra, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Ha ki is jött volna valaki, legfeljebb csendháborítás vádját vágta volna a fejemhez… El akarok tűnni innen! Már nem érdekel az sem, ha ezzel ezt a világot még jobban a káosz felé billentem! Csak múljon el minden fájdalmam! Felejtsem el 3971et, 2178at, 3487et és mindenkit, aki egy kicsit is közelebb került hozzám, hogy hiányát érezhessem!

-------------

2879: az étterem vezető senpaia és 7655-senpai párja

52. fejezet

Felügyelő kerestetik?

Jó érzés volt 2799cel sétálgatni a hosszú folyosón, még ha kissé kényelmetlennek is tűnt eleinte a csend. Az út során senki se szólított le, pedig rendellenesen sokan császkáltak most kinn.

- Köszönöm, hogy elkísértél! – fordultam felé, ahogy az ajtó előtt megtorpantunk.

- Áh, úgysincs semmi elfoglaltságom most – legyintett, mire akaratlanul is vissza próbáltam tartani még egy kis időre.

- Amúgy hogy-hogy 6182 a partnered? – meglepetten lenézett rám.

- Hát… mert szeretem?

- Nem pont így értettem… - pillantottam el kínosan a feje mellett. Totális ellentétek, mégis hogy a francba jöhettek össze?!

- Szeretem, ha az embereknek erős elveik vannak… - vakargatta az állát.

- De hiszen annyira mások vagytok… és pár napja is, majdnem egymás torkának ugrottatok! – elmosolyodva túrta össze a hajamat újra.

- Mi így fejezzük ki a szeretetünket. Azt hiszem…

- Tényleg elég fura alak vagy… - pislogtam rá, mire csak magában mosolygott. Még csak egymás közelében se szoktam őket látni… Ez nekem annyira furcsa…

- 8119? – hallottam meg egy kisfiús hangot úgy egy lépésre tőlem, mire ijedten kaptam oda a fejem, de a várt 3498 helyett egy hasonló szőkeséget pillantottam meg.

- Igen? – mértem végig bizonytalanul, majd feleszméltem. Ez a srác egyike azon kivételes embereknek, akik olyan kegyben részesülhetnek, hogy Senpaijal dolgozhatnak együtt… De mindemellett még felkapottabb is nálam, csak mert ő „jobban megválogatja a partnereit”! Ezt még 3971 mondta nekem „tanácsként” anno.

- Sürgősen beszélnem kell a senpaioddal! Kérlek, mutasd meg, hol találom!

- Akkor én megyek is… - intett a magas fiú néhány másodperc után, mire én is elköszöntem tőle, majd a kis „tünemény” felé fordultam.

- A szobájában már kerested? – sóhajtottam fel, mire ő hidegvérrel bólintott, talán nem is véve a sértő hangnemet – Megint 2879 miatt keresitek?

- Nem. A holnapi programról lenne szó – ránéztem. Ezek tényleg mindent tudnak, ami itt folyik… - Tehát valóban nem tűr halasztást a dolog! – ölelte magához a jegyzettömbjét durcás arccal.

- Nem tudom, hol kéne keresned… - vakartam meg a fejem hátulját, mire elkapta a karomat.

- Te velem jössz! Meg kell találnunk minél előbb! – ez a fiú tényleg az idegeimre megy… mi is a neve? 58… - Senpai azt mondta, hogy át kéne hoznunk valakit a programszervezőktől hozzánk…

- Hogy mi?! – torpantam meg döbbenten – És már megvan, ki lesz az? – jelenleg 3324 és én vagyunk csak olyan állapotban, hogy átvihessenek minket, és mivel a vörös srác nem hagyná csak itt ezt a melót…

- Senpainak már vannak tervei… - húzta el a száját a kissrác. Talán tényleg van esélyem ilyesmire? Ha mindez igaz, és végül átkerülnék hozzá… - Áh, 2879-senpai! – rángatott oda engem is magával – 7655-senpai nem tudja, hol tartózkodik? – én minek kellek ehhez? Vajon csak idegesíteni akar az ilyen dolgaival és valójában semmi ilyenről nincs szó se…?

- Miután elkísért a kávézóba, visszaszaladt pár jegyzetért 3324hez… - csak most dolgoztam fel magamban, hogy a senpai egyedül van. Lassan egy hónapja, hogy 4427-senpait tették meg helyette a felderítők vezetőjének, amiért baleset érte. Még mindig nincs túl jó bőrben, ez ránézésre lerí róla…

- Minden rendben, 2879-senpai? – álltam mellé segítőkészen, mire leintett.

- Ha bármi bajom lenne, szerinted le tudtam volna vakarni magamról ilyen könnyen ’55öt? – vigyorgott rám. Nekem mikor lesz valaha is olyan kapcsolatom, mint nekik? Vagy mint 2799nek? Vagy amilyen 1792 és 3971 között volt? Éretlen lennék még az igazi kapcsolatokhoz? Talán ez a problémája 2178nak is velem?

- Köszönjük, Senpai! – biccentett illedelmesen a szőke, majd megragadva a karom megint rángatni kezdett, vissza a folyosón.

- Mi a fasznak kell végigcibálnod a folyosón?! – rántottam ki a csuklóm a szorításából, mire hátranézett.

- Idegesítő vagy, tudod? – pillantott rám idegesen – Megmondtam, hogy sürgős a dolog, akkor meg miért akadályozol?

- Minek kellek én neke…? – talán azért visz magával, mert meg akarja beszélni 7655tel, hogy áthelyezhessenek? – Értettem, veled megyek – hajtottam le a fejem bűnbánóan, mire elindult. Szorosan mögötte lépdeltem, közben az izgatottságtól fűtve. Tényleg bekerülhetnék Senpai munkakörébe? Ez maga lenne egy álom!

Ahogy 3324 szobája közelébe értünk, kitárult az ajtó. 2178- és 7655-senpai léptek ki egymás után rajta, mire a kis szőke előttem csalódottan torpant meg.

- 5839! 8119! – mosolygott ránk táskás szemekkel a senpaiom – Remek időzítés, hogy…

- Nem – fordított hátat Senpai ingerült arccal, és indult el az ellenkező irányba. Kérdőn néztem utána, de úgy tűnt, rajtam kívül mindketten tisztában vannak a helyzettel… - Gyere már! – ordított hátra, mire a szőke ijedten rohant utána. Kínosan pislogtam a hátukra, míg 7655 elém nem állt.

- Sajnálom, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztalak… De szeretnék kérdezni tőled valamit. Velem jönnél? – komorodott el az arca egy másodpercre. Bizonytalanul bólintva követtem őt a hirtelen kihalttá vált folyosón. Vajon mi lehetett ez az előbbi? És most így hirtelen mit akar velem megbeszélni a senpai? És mindemellett miért lett ennyiben hagyva a nagy, holnap esti program megbeszélése? Valaki már megint össze akarja keverni a gondolatokat a fejemben? És ha már a kavarásról van szó, 3487 vajon még mindig 4522 társaságát élvezi…?

-------------

51. fejezet

Magánélet és munka

- Tényleg… itt kéne hagynod… - suttogtam magam elé, miközben még mindig a karjai között tartott.

- Miért épp most hagynálak el, amikor már kezdesz aggódni értem? – aggódni? Valóban aggodalom lenne? Inkább nevezném önző magatartásnak, amiért most már nem akarok még mélyebbre süllyedni a saját szememben, hogy kihasználjam őt…

- Neked még inkább gyűlölnöd kéne, amiért játszadozom az érzéseiddel…

- Én… tisztában vagyok azzal, hogy számodra én nem szerető vagyok, de mindig is arra vágytam, hogy boldoggá tehesselek. Ha pedig ehhez erre van szükséged, megteszek bármit!

- Mégis… miért Én? – hajtottam le a fejem, mire éreztem, ahogy a szorítása megint határozottabb lesz. Ő maga se tudja a választ… De minden bizonnyal tényleg szeret, bármennyire is tűnik ez felfoghatatlannak… - Feküdjünk le… – dünnyögtem magam elé, mire egy pillanatra megrándult, majd elengedett, és maga felé fordított.

- Komolyan azt hiszed, hogy ez a megoldás minden kérdésre?! – miért zavarja ennyire, hogy magas a libidóm? – Talán Te nem tartod annyira fontosnak, de nekem igenis sokat jelent minden együtt eltöltött percünk!

- Úgyis együtt vagyunk… - piszmogtam az orrom alatt, mire a falhoz nyomott idegesen.

- Nem ugyanaz… - abba kéne ezt hagyni… minél előbb. Nem bírom nézni, amikor ilyen. És tudom, hogy én tettem ezzé… - Én ahogy csak bírtam, próbáltam a kedvedben járni és megvédeni Téged… de a kapcsolatunk cseppet sem változott! Mégis miért!? – ő tényleg egész idő alatt azt hitte, hogy beleszeretek majd egyszer…? Próbált uralkodni magán, de a kezei remegtek, miközben a falnak szorította a csuklóimat.

- Sajnálom… - hajtottam le újból a fejem, szégyellve magam. Ha most nézem a helyzetet, talán Senpai velem szemben próbált elkerülni egy hasonló esetet, amikor már az elején lepattintott… Miért nem tudok beleszeretni? Talán Senpai is ilyesmikre gondol, mikor találkozunk? De akkor én is megnehezítem ennyire az Ő dolgát?

- Nem… én vagyok a hibás – engedett el, és lépett eggyel hátrébb – Bocsánat, hogy ilyen messzire elmentem… - mindig ezt csinálja. És ezzel csak még inkább azt az érzést kelti bennem, hogy egy utolsó féregként viselkedem vele… - Kicsit kiszellőztetem a fejem – fordított hátat az ajtó felé indulva - Vigyázz magad… vagyis… - torpant meg egy másodpercre – Csinálj, amit akarsz… - ahogy behúzta maga mögött az ajtót, összecsuklottak a lábaim, miközben magamban ordítani tudtam volna.

- „Csinálj, amit akarsz…”? – suttogtam duzzogva magam elé. Ezt most úgy értette… - Hogy lehetsz ilyen kegyetlen…? – tapasztottam kezeimet a füleimre, próbálva kizárni a fejemben visszhangzó mondatot. Miért mond ilyesmiket? Nem érdekli már, mi van velem? Azt hiszi, ha szabad kezet ad az életemhez, önként és dalolva beleszeretek? Komolyan ennyire félvállról vesz? Nem! Meg fogom neki mondani, hogy vagy vegyen komolyan engem, vagy szakítson rendesen! Ilyen állapotot nem tűrök meg!

Sietve letöröltem az arcomról a könnyeimet, majd feltápászkodtam. Az ajtót kicsapva indultam volna el hevesen a folyosón, de amint kiértem, csak azt láttam, ahogy a fények 3487 alakját világítják meg, amint 4522 a ruhájába markolva rángatja be a szobájába.

- Még hogy a szex nem segít…? – motyogtam magam elé, közben fél kézzel a falnak támaszkodva, össze ne essek. Szinte úgy éreztem, cserbenhagynak még a saját tagjaim is… - Ha le akart valakivel feküdni, én miért nem voltam jó neki…?

- Hali! – éreztem meg egy kezet a farmerem hátuljához simulni – Elég elveszettnek tűnsz… Segíthetek? – hátrapillantva ijedten tudatosult bennem, hogy a hang valóban ahhoz tartozik, akire gondoltam. A szőke fürtök mögül is vadul fürkészte a jelenleg nem túl előnyös arckifejezésem.

- Hagyjál! – próbáltam odébb lépni, de 4781 ujjai az egyik csuklómra kulcsolódtak erősen.

- Ne kéresd magad…! – vigyorgott az erőtlen és szerencsétlen szabadulási próbámon – Hallottam, hogy partnerhiányban szenvedsz… - simított végig fél kézzel az arcomon. Komolyan; rajta kívül bárki jobb lenne! Miért épp neki kellett megjelennie?

- Honnan veszel ilyet?

- Csak gyere velem! – kezdett el ráncigálni.

- Megy veled a halál! – feszegettem tovább a karom.

- Hé! – hallottam meg egy hangot mögülem valamivel. Magamban már előre hálálkodtam a megmentőmnek. Ahogy ellépdelt mellettem, tűnt fel, milyen ijesztően magas a tag… - Nem igazán szeretem beleártani magam mindenki dolgába, de nekem úgy tűnt, nem igazán szeretné a Te társaságodat élvezni… - emelkedett a szőke srác fölé, aki lassan elengedte a csuklóm.

- Ahhoz képest, hogy nem szereted beleütni az orrod mindenki dolgába, egyfolytában ezt teszed… - egy pillanatig azt hittem a csendben, hogy a magasabbik behúz egyet 4781nek, azonban e helyett vállat rántva hátat fordított neki.

- Valaki folyton belekever… - a vállamra rakta egyik tenyerét, mire rémülten megdermedtem – Minden okés veled? – nem igazán voltam képes kinyitni a szám, pedig ki akartam préselni magamból egy köszönömöt… - Te programszervező vagy, ugye? – hajolt bele az arcomba, mire még inkább összerándultak a tagjaim. Közben fel se tűnt, ahogy a szőke eltűnt a folyosóról – A vörös srác kért, hogy keresselek meg. Épp útban voltál felé? – talán nincs miért félnem tőle… kissé még sokkosan bólintottam, mire finoman elkezdett 3324 szobája irányába lökdösni. Nem arról volt szó, hogy ketten leszünk? És egyáltalán hogy is kapcsolódik hozzá ez a pasas? Eddig azt hittem, felderítő…

- Meghoztam – tolt be maga előtt a magas srác az ajtón, mire a vörös fáradt arcán egy mosollyal intett nekem.

- Örülök, hogy végül csak ideértetek! Akkor lássunk is neki… - keresgélt egy kupac papír között. Azt reméltem, legalább annyit közölni fog velem, ki is ez az alak vagy mit keres itt, de úgy tűnt, elég természetesen veszi…

- 3324… - húzódtam egészen közel hozzá, hogy a közben az egyik ágyon elterülő fiú ne halljon – Ki is ez a srác pontosan? – meglepetten nézett fel a papírok közül.

- Nem ismered? – ismernem kéne? – 2799. Az egyik tag, aki részt venne a holnapi programban. Biztos hallottál róla… Mostanában elég felkapott téma a magánélete…

- He? Rólam beszéltek? – pillantott le ránk – A vörös azt mondta, segítség kell a munkában… de akkor miért is zártok ki a kis körből? – 3324 kissé zavarba jött.

- Bocsánat… - kezdett volna szabadkozni, mire felszólaltam.

- 3324 kért meg, hogy gyere?

- Nem igazán van rendes munkám, így gondoltam, besegítek… amikor 6182 dolgozik, nekem nincs kin! – roppant őszinte ez a tag… De 6182? Pár napja nem épp ők ketten akarták az étteremben letépni egymás fejét? Ez a kettő két teljesen különböző természet, nem? Hogy lehetnek együtt?!

- 2799… - sóhajtott fel a vörös srác – Lehetne, hogy most tényleg komolyan vegyük ezt a dolgot?

- Ez teljesen komoly volt! – ült fel felháborodottan, amitől egy kicsit kétségbeestem. Én nem mernék neki csak úgy odaszólni valamit… - Nem viccelődnék 6182vel! – furcsa valaki olyat hallani így beszélni, akihez cseppet sem illik a dolog… Pedig valóban komolyan gondolhatja!

- Jól van! Értem én… - bólogatott 3324, majd lassan nekikezdtünk a munkának. Valójában a fáradtság ellenére egészen jó hangulatúra sikeredett. 2799 meglepően nagy segítség volt, annak ellenére, hogy ki se néztem volna belőle! A tippjei igazán megfelelőek voltak, akár egy igazi programszervezőnek. A terv kifejezetten ízlésesre sikeredett így, ami végre kielégítette a vörös srác elvárásait is.

- Köszönöm a munkátokat! – engedett ki minket az ajtófélfának dőlve – Hatalmas segítség voltatok mindketten!

- Semmiség – mosolyogtam rá, miközben a magas fiú nehéz tenyerét éreztem meg a vállamon.

- Ez jó volt. Majd megismételhetnénk! – furcsán őszinte… De valójában egész aranyos a maga medve módján… - Szép volt, Kölyök! – túrta össze a hajamat, ahogy becsukódott az ajtó.

- Ne nevezz kölyöknek… - néztem fel rá durcásan, most már felengedve kissé mellette – 8119nek hívnak.

- Úgyse jegyzem meg – pöckölt szórakozottan orrba, majd indult el a folyosón, mire utána rohantam.

- Mi az, hogy nem jegyzed meg?!

- Semmiség, Kölyök… - vágott finoman tarkón, mire továbbra is gyilkos tekintettel figyeltem. De csak némán sétált.

- Az előbbit 4781gyel… - pillantottam a padlóra – Köszönöm, hogy kimentettél… - újra megborzolta a hajam.

- Szívesen, Kölyök – ha jó fej is, azért még mindig elég idegesítő…

-------------

2799: szókimondó, magas srác, tehetséggel

3324: programszervező, szigorú nézetekkel a kapcsolatok terén

4781: 8119 első partnere

6182: 2799 párja, illetve "ellentéte"

50. fejezet

Ez már nem kapcsolat…

- Jobban vagy most már? – kérdezte, miközben már hazafelé tartottunk. Evés alatt csendben ültünk végig egy szinte üres sarokban. Nem is jött oda hozzánk senki… biztosra lerítt rólam, hogy padlón vagyok…

- Kicsit… - lépdeltem tovább mellette, félig-meddig a karjai között. Olyan gyerekes vagyok! De akkor is kell valaki, aki megvigasztal…

- A senpai mondott valamit, amivel felzaklatott? – kezdett lassan faggatózni. Végül sosem ismertem be eddig 3487nek az érzéseim 2178 felé… Most kéne ezt megtörnöm? Vagy talán le kéne mondanom arról, hogy valaha is elmondjam…? – Tudod… tisztában vagyok vele, hogy néha, mikor kiborulsz, teszel ezt-azt… Szeretném, ha tudnád, hogy nem neheztelek emiatt Rád! – francba! Miért kell ezt elkezdenie? Azt se tudja, miről beszél! Ha megtudná, hogy 4387 csak egy volt, a sok közül…

- Miért nem neheztelsz rám? Nem érdekel, hogy lefekszem másokkal? – kissé kiborító, hogy félvállról veszi, hogy megcsalom…

- Én voltam a hibás… - bambult a földre.

- Mégis hány évesnek nézel?! Azt hiszed, bosszút állok rajtad, vagy mi? – idegesítő… nagyon…

- Sajnálom… vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit…

- Ne szórakozz velem… - álltam meg egy pillanatra, megválva a körém font karjától. Hátrafordult, és nézett engem – Ha valami bajod van velem, akkor mondd ki végre, nyíltan! – ordítottam rá, mire éreztem, hogy egy-két körülöttünk lévő ránk figyel.

- 8119… - nyúlt finoman az arcom felé, mire elcsaptam a kezét.

- Szakítani akarok...

- Miért? – kérdezte meglepően nyugodt hangszínen maradva, mire kezdtem tényleg megijedni…

- Hát mert… szabadabb akarok lenni…

- Megmondtam, hogy nem zavar, hogy mit csinálsz, amíg az enyém vagy… - hülye! Épp ez mutatja, hogy már nem a tiéd vagyok… - Na… Ne csináld ezt…! – nyávogta, miközben újra az arcom felé nyúlt.

- Kurvára nincs rád szükségem! Hagyj békén! – ordítottam rá, mire felhagyott a mozdulattal.

- 8119! – nézett rám kissé megszigorodott kifejezéssel – Ha tényleg ez a vágyad, akkor távolságtartóbb leszek… De ha bármi bajod lesz legközelebb, le se vakarhatsz majd magadról!

- Nincs jogod feltételeket szabni! Veled voltam egy hónapig. Köszönöm az emlékeket, de most már legyen ennek vége! – talán túl sokáig maradtam vele… Jobban át kellett volna gondolnom anno, mit teszek, mikor egy olyan sráccal kezdtem járni, aki szerelmes is belém!

- Nincs jogom feltételeket szabni?! – elkapta az egyik csuklóm, és erősen tartva elkezdett maga után ráncigálni - Örülnöm kéne annak, hogy egyetlen hónapot Veled tölthettem?! Olyan nagy kérés Neked, hogy ha már viszont nem is szeretsz, legalább velem maradj?! – ideges… de végülis… ha most levezeti rajtam a feszültségét, biztos kicsit lenyugszik… csak hagynom kell magam, bár már iszonyatosan kikészít ez a srác! – És ha nincs rám szükséged, mégis miért jössz folyton hozzám bőgni!? Az agyamra mész!

- Akkor… miért nem hagysz békén?! – olyan tempóban rángatott fel a lépcsőn, hogy alig álltam a lábaimon. A kérdés megválaszolatlanul lebegett a levegőben – Te is szakítani akarsz igazából, nem? – nevettem kínomban – Tisztában vagy vele, hogy ez nem kapcsolat, ami köztünk van, csak nem mered beismerni magadnak – azt hiszem, fején találtam a szöget, mert némán ráncigált tovább. A szoba üres volt, mikor benyitott, majd behúzott az ajtón. Kicsit pihegtem, majd rá se nézve kérdeztem – És most? – éreztem, ahogy átöleli a derekam, és magához von. Békülős szex… Az ajkai lassan az enyémekhez értek, majd lágy csókba kezdtek. Engedve neki, hagytam, hogy irányítson. De a csókja változatlanul visszafogott és érzéki volt. Bár ha ez indítja be most… A nyaka köré fontam a karjaimat. Ahogy a hosszú, nem igazán a hangulathoz illő jelenetnek véget vetett, rápillantottam.

- Mert szeretlek… - döntötte a homlokát az enyémnek. Mi? Mi ez a „mert szeretlek”? Hagyjuk… nem akarok a bonyolult kis világába betévedni. A hajába túrtam hátulról, és újabb csókot kezdeményeztem. A beszédet hanyagolnunk kéne, mert így csak megzavarodik szegény… De nem igazán akarta hagyni, hogy elfajuljak. Szétválasztotta az ajkaink, és úgy mondta – Az előző csókod jobban élveztem…

- Mert rossz ízlésed van… - fordultam el duzzogva. Még 4387 is elégedett volt velem! Nincs alapja leszólni a csókomat!

- Szerintem nincs gond az ízlésemmel… - hajolt újfent a számra, és megint lágyan csókolt. Kezdtem úgy érezni, hogy távolabb állunk egymástól, mint valaha is hittem. Ez egyáltalán nem izgató… - A legszívesebben kiközösítenélek magamnak… - suttogta a fülembe- De ismerve Téged, ezzel csak ellenszenvet váltanék ki Belőled… - egyik kezem végigvezettem a mellkasán. Csináljuk már, mert csak kényelmetlenül érzem magam! – Hé! – fogta meg a kezem finoman – Beszélni szeretnék Veled, nem egyebet.

- Beszélni? – pillantottam rá meglepetten. Azt az utcán is megtehettük volna… Egyértelműen ágyba akart vinni…

- Persze. Ha lefekszünk, mégis mi változna ezen?

- Te – böktem ki rögtön – Lenyugodnál végre…

- Csak azt ne mondd, hogy Te a magad lenyugtatása céljából fekszel össze fűvel-fával…!

- Hát… - francba! Mégis milyen érv ez? Persze, hogy megnyugtató, ha egy időre az élvezetek mezejére térve elfeledkezünk mindenről! Mégis mit kifogásol ezen ennyire?!

- Komolyan… ennél még bosszúból is jobb lenne! – fogta a fejét értetlenül. Az ő baja, ha nem tudja kellőképp átérezni a gondolataim! Mások is vannak, akik feszültség levezetésképp szexelnek… - Néha egyáltalán nem tudlak megérteni… De kíváncsiságból: jobb lett tőle valami az életedben?

- Persze, hogy nem… - fordultam el vörösen. De legalább egy időre békén hagynak a gondolataim…

- Butus vagy… - ölelt át hátulról, de nem engedett megszökni belőle.

- Ne mondj ilyeneket!

- De most vallottad be, hogy tévedtél.

- Dehogyis! – vagyis… talán…

- Látod, hogy szükséged van rám… - ölelt szorosabban magához.

-------------

49. fejezet

Megváltozott arckifejezés

- Sen…pai… - mélyesztettem el a tekintetem az övében. Hirtelenjében nem is tudtam, mit kéne mondanom erre a váratlan fordulatra. Berángatott egy sikátorba… ezek után mégis csak hagynom kéne, hogy ő kezdeményezzen bármit is… - Amióta idekerültem, várok erre a pillanatra… Kérlek, tégy velem, ahogy csak szeretnél! – mondtam végül, ahogy még mindig csak csendben méregetett. Miután megszólaltam, elkapta a két csuklóm, mire a szívem heves kalapálásba kezdett. A falnak nyomott, majd kitartóan nézett a szemeimbe, míg nem találkozott újra a tekintetünk – Sen…pai…

- Megőrültél?! – ordította az arcomba, megváltozott pokerface-szel. Idegesnek tűnt, bár valójában majd elájultam a boldogságtól, hogy miattam tűnt el egy másodpercre az a fapofa – Azt akarom, hogy szállj le rólam, és ne sompolyogj egyfolytában a sarkamban! – kissé rászorított jobban a kezeimre, mire fájdalmasan felszisszentem. Ahogy újra megláttam az arcát, rádöbbentem, hogy mekkora idióta is vagyok… Mégis mi okot adtam volna Neki, hogy belém szeressen? Csak még jobban elidegenítettem magamtól, amikor látott engem 3487tel, miközben Őt szeretem… De miért kell ilyen félreérthetően tennie akkor is!? – Megértetted? – engedte le a kezeimet, megszilárdítva újra a megszokottra arcizmait.

- Miért…? – ha eddig nem mondott ilyesmit, vajon most miért?

- Semmi közöd hozzá – fordított hátat. Valóban… mi közöm is van Senpaihoz? Talán eddig azért nem mondta a szemembe ezt így, mert valami halvány esélyem volt valamire…? Nem lehet! Tényleg mindent elrontottam Vele azzal az esettel?!

- Várj! Senpai! – kaptam el a csuklóját, és próbáltam visszarántani, mire visszafordult megint kissé ideges arccal.

- Ha ennyire nehezen fogod fel, még egyszer elmondom, amit már egyszer! – nem akarom hallani azokat a szavakat… főleg most nem, mikor amúgy sem vagyok jó passzban. De mégse tudom csak így elengedni Őt! – Idegesít a viselkedésed! Azért utasítalak el, mert nem látok semmi jövőt egy ilyen kapcsolatnak olyasvalakivel, mint Te! És nem. Egyszer se akarok olyan sráccal lefeküdni, mint Te! Ha megtenném, vállalnom kéne olyan következményeket, amikhez fikarcnyi kedvem sincs! Bárhányszor szerelmet vallhatsz nekem, de az álláspontom semmi esetre se fog megváltozni. Ha viszont továbbra is zaklatsz, keresek rá kifogást, hogy végre békén hagyj!

- Keresel rá… kifogást? – kérdeztem vissza, még mindig a csuklóját szorítva. Nem akarom elengedni…

- Én sem vagyok egy szent… - akkor ezt úgy érti, kifejezetten a tudtomra fogja adni minden kapcsolatát? Így is fáj, akárhányszor csak mást a közelében látok, ahogy barátságos vele… - Csak hogy tudd, jelenleg szeretek valakit. Ha ennek bármi mód az útjába állsz, nem tudom, meddig megyek el, hogy elhárítsam ezt az akadályt! – szeret… valakit? Tehát még csak nem is foglalkoztatta, hogy a parton szeretkeztem a szeme láttára 3487tel… Így csak még siralmasabban érzem magam.

- Én… erre nem vagyok képes – szorongattam tovább a kezét.

- Az már a te bajod…

- Én tényleg szeretlek, Senpai! – kaptam el a másik kezemmel a gallérját, és próbáltam áttörni a megközelíthetetlen auráján, mire éreztem, ahogy szabad kézfeje az arcomon csattan. Cseppet sem fogta vissza magát. Az ütés erejétől a falnak tántorodtam, és a fájdalomtól a könnyeim is kicsordultak, miközben egyik tenyerem a vörös foltra szorítottam – Mit tartasz bennem… ennyire undorítónak…? – kérdeztem rá se pillantva.

- Sose tartottalak undorítónak – remegni kezdtem egész testemben. Mondja egyszerűen, hogy a teljes lényem visszataszító! Ne ringasson hamis reményekben… - Dicséretes, hogy ilyen kitartó vagy, de nem téged rendelt mellém a sors… - sose hittem volna, hogy annál a passzivitásnál, amit eddig felém mutatott, lehet még rosszabb ez a kapcsolat… - Most pedig, ha megbocsátasz… - nem kellett felé néznem, hogy magam előtt lássam, ahogy az alakja eltávolodik még jobban tőlem… Tényleg nincs semmi ezen az elcseszett világon, ami feledtethetné velem 3971 elvesztését!

Vajon ha kettejük szerelme közül lett volna lehetőségem választani, melyiküket választottam volna? Egy srácot, akinek a mosolya mindig jobb kedvre derít és bármikor egy jóízűt beszélgethetnék vele, vagy azt a férfit, akire egész eddigi itt töltött időmben vágytam? Persze őrültség ilyesmin gondolkodni már… Inkább az a kérdés jelenleg; egy halottal akarok e összejönni, vagy azzal, aki nemrég már sokadszorra a tudtomra adta, hogy idegesíti a szerelmem…? Hát nem siralmas, mennyire el tudom baszni a saját életem? Nevetséges vagyok… Úgy érzem, meg se tudok mozdulni. Itt akarok maradni örökre. A két épület közötti kis lyukban, ahol a kutya se jár…

- 8119! – nem akartam felnézni. Miért kell pont neki idejönnie most? – Minden rendben? 2178-senpai mondta, hogy itt talállak… - szóval nem hagyja még azt se, hogy nyugodtan megpusztuljak a sikátorban! Kegyetlen alak… - Mi történt? – karolt át, majd vont óvatosan magához, mire halkan szipogva engedtem neki, és a mellkasába temetett arccal szabad utat engedtem a könnyeimnek. Némán ölelt és hagyta, hogy lenyugodjak. A szívverése most is lágy szólamú volt és valóban megnyugtató… Azonban még mindig éreztem, ahogy ég az arcom 2178 ütése miatt. 3487 pedig tényleg olyan, akár egy pajzs… Mikor eldobom, csúnyán megsérülök. De amikor velem van, ő az egyetlen, aki megvédhet és lenyugtathat…

-------------

48. fejezet

Meghívó… az ágyba?

- Áh, teljesen hulla vagyok… - nyújtózkodtam ásítva, ahogy 3324gyel elindultunk enni. 7655-senpait bármennyire is próbáltuk közös erővel jobb belátásra téríteni, még be akarta fejezni a munkáját, így egyedül hagytuk – Hihetetlen, hogy Senpai még nem dőlt ki…!

- Igaz is… - kotort elő a zsebéből egy összegyűrt papír cetlit – Ha szabad vagy délután, átugrasz kicsit még agyalni a programon? – azt hiszem, figyelmen kívül hagyta az eddigi beszédem…

- Nincs betervezve semmi, de… - kifogást kell találnom! – 3487tel kissé kényelmetlen hangulatban váltunk el legutóbb…

- Értem… - tuszkolta vissza a jegyzetet – Majd akkor átgondolom egyedül…

- Nem úgy… - valóban problémám van 3487tel, így nem mondanám, hogy átlátszóan hazudok… csak nevetséges a kifogásom vele szemben…

- El is fáradtál, nemde? – mosolygott le rám, nem túl őszintén – Nem gond… - veregetett vállba, de szinte remegett a karja a kimerültségtől…

- Bo…bocsánat… - figyeltem a talajt – Haszontalan vagyok és lusta… - éreztem magamon a tekintetét.

- Ezt meg miért mondod? Te vagy az egyetlen, aki eddig visszajött dolgozni… inkább elismerést érdemelnél… - szinte engem is elálmosított a hangja… - Jól vagy? – érintette meg a karomat, mire felszegtem a fejem.

- Persze!

- Tényleg otthon kéne maradnod… sajnálom, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztalak ezzel a kéréssel…

- Dehogy… semmi… - nem is neki kéne bocsánatot kérnie… Rápillantva süt róla a már szánalmasan komoly kialvatlanság. Hogy képes ilyen kép mellett arra kérni, hogy pihenjem ki magam?! Ettől csak még jobban felhúz… - Végülis… talán jobb lenne, ha átmennék! – féloldalt rám tekintett – Talán nem zaklatnom kéne 3487et, hanem kis időt és teret hagynom neki…

- Rendben. Elvégre, aludni nálam is tudsz, ha kidőlnél… - tudom, hogy ez a tag a komoly kapcsolatok pártját fogó csapat élén áll… de ez nem úgy hangzott, mint egy meghívó az ágyába…?

- Igen… azt hiszem… - tértek vissza szemeim a föld vizslatásához. Az egyedül dolgozni kijelentéséből arra következtettem, hogy 1078 sem lesz otthon… Ő is hivatalosan programszervező, így képtelenség lenne, hogy őt kihagyjuk a munkából, ha ott van!

- Akkor ebéd után rögtön jönnél, vagy előbb hazaugrasz? – pillantott megint rám.

- A legbiztosabb, ha rögtön átmegyek…

- Nekem megfelel… - bizonyára félreértem a cselekedeteit, de akkor se tudok nem arra gondolni, hogy olyasmik járnak a fejében!

- Igaz is… - talán körítés helyett, rögtön közölnöm kéne vele, hogy nem zavarna a dolog, mert 3487 nem elégíti ki kellőképp a vágyaimat, de azért az elég durva lenne… - Mindegy…

- Kérdezni szeretnél valamit? – bambult el a távolba, mire összerándultam. Annyira erre utal minden szava… Bizonyára azt hiszi, most azzal fogom zaklatni, hogy van-e valakije. Vagy épp, „mi is történt 1971 és közted?” – De mesélj akkor! Mi gond van a barátod és közted? – ne! Ez már megint túl sok nekem! Ha még ő is belém szeret, én már nem tudom, mit is kezdjek utána magammal…

- Nem igazán tudnám elmesélni röviden… Mostanában minden a feje tetejére állt! – fogtam a fejem az őrületet jelezve.

- Nem is túl egyszerű a helyzet egyikünknek se… - az épülethez vészesen közelítve kissé lassítani kezdett.

- Mire gondolsz? – pillantottam rá értetlenül, de ő némán sétálgatott tovább. Több, mint gyanús!!! – Hé! – ragadtam meg a csuklóját, mire gyilkos tekintetet éreztem meg a hátamban. Sietve elengedtem, mire a vörös kérdően nézett, majd figyelmen kívül hagyva a dolgot, benyitott az ajtón. Mielőtt követtem volna, körbekémleltem, de az utcán közlekedők mind elég elmélyedtnek tűntek a dolgukban. Talán csak egy megérzés volt…

- Hé, Te! – hallottam meg rögtön belépve egy hangot, amely azt hiszem, nekem szólt – Beszédem van veled! – a tekintetem megremegett. A hang forrása felé fordulva teljesen lefagytam – Gyere már! – láttam, ahogy közelít, majd hogy elkapja a csuklómat, és kirángat az épületből. Azt hittem, álmodom… - Siess már egy kicsit! – finom lökéssel a két szürke ház közé küldött. A fáradtságtól és a lefagyástól a hideg falnak tántorodtam. Egy másodperc múlva követve engem, megállt előttem húsz-harminc centiméterre… szinte éreztem a bőrömön a légzését! Ahogy végignéztem magas alakját, mely most különösképp hajszoltnak tűnt, még inkább beleborzongtam a gondolatba, hogy ez történik. A borostyán sárga szemek is viszonzásképp fürkésztek… Úgy éreztem, most már boldogan meghalhatnék!

-------------

47. fejezet

Programszervezés

A vizesek nem sokkal később mind leléptek. Vagyis majdnem mind… 1792t sehol se láttam, bár meg tudom érteni, hogy egyelőre nem sok hasznát vennék munka közben és még nem áll kellően biztos lábakon egy újabb kihívásra. Nem akartam felőle kérdezni 7480tól… Az elmondottak után valahogy kezdtem rosszul érezni magam vele. Nem akarom, hogy belőle is egy reménytelen szerelmes váljon, habár jelenleg azt vallja, nem akar az lenni…

Egy darabig a parton sétálgattam, mert ott nyugalom volt és egyedül lehettem. A reggeli, friss levegő is kellemesen tisztította meg kicsit a fejemet. Azonban lassan vissza kéne mennem szervezkedni… A pár „szabadnapom” után semmi kedvem dolgozni! 3971 nélkül még unalmasabb lesz a dolog… Arról nem is beszélve, hogy most még a segítségére sem számíthatok! Be fog teríteni a munka…

Beletörődve sóhajtottam fel, majd indultam meg céltudatosan a raktárépület felé. A körülöttem táncoló napsugarak közben a bőröm cirógatva próbáltak maradásra késztetni, de magamban heves ellenállást mutatva, rezzenéstelen arckifejezéssel folytattam az utam. Ahogy beléptem a többi épülethez komoly hasonlóságot mutató szürkeségbe, elbizonytalanodva torpantam meg: csak 7655-senpai olvasgatott odabenn egy kupac papíron ülve. Ahogy beléptem, rám pillantott:

- Jó reggelt, ’19! – mosolygott rám barátságosan, mire egy bizonytalan köszönés után közelebb mentem hozzá – Az elmúlt napokban kissé lecsökkent a létszám… - vezette végig a tekintetét az üres helységen.

- Na de, miért…? – ha csak Senpai és én vagyunk itt, még annyira se várható bármi érdekes, mint eddig hittem… 7655 felsóhajtott.

- Sokakat érzékenyen érintett a fekete fény… vagyis inkább a vizesekért küldött kis csapat eltűnése… - dörzsölgetni kezdte kialvatlan szemeit – De idővel túlesnek rajta. Mindenkit váratlanul érintett a dolog, azonban csak így nem ragadhatnak le és eshetnek kétségbe! Ami megtörtént, megtörtént… - talán Senpai engem akar bátorítani ezzel a szöveggel? – Á, ’24! Jó reggelt! – intett az ajtó felé, ahol épp megjelent a vörös srác.

- ’reggelt! Senpai! 8119! – biccentett egyet-egyet felénk, majd leült a megszokott kis helyére – Végül a tegnapit nem fejezte be senki, igaz? – kérdezte, miközben vadul nyálazni kezdett egy nagy adag papírköteget.

- Nem igazán… - sóhajtott 7655, és ő is visszatért a dolgához, miközben felém nyújtott egy pár oldalas tervet – Ezt nézd át, kérlek! Holnap estére szeretném, ha minden tökéletes lenne, mire visszaérnek a vizesek… - átvettem a papírokat, majd távolabb leülve vetettem rájuk néhány pillantást. Azt se tudom igazából, miről lenne szó… Igazából elég irritáló ez a kihaltság, illetve a tudat, hogy hármunk közül ők itt nyuvadtak a legnehezebb percekben is, míg én most voltam csak képes idelátogatni…

- Hé… - zökkentett ki 3324 a munkából egy fél óra múlva, miközben már gondolatban egészen jól festett pár ötletem a programmal kapcsolatban… felnézve rá megállapítottam, hogy ő sincs jelenleg topformában… - Te rendben vagy? – mi ez így hirtelen?! – 3971 eltűnése gondolom rosszul érintett…

- Már jobban vagyok… - sóhajtottam kissé megkönnyebbülve, visszagondolva, hogy 1792 segített túllépni a problémán.

- Ennek örülök – mosolyodott el – Szükséged van segítségre, vagy megy magától is? Gondolom, nem könnyű ilyen hirtelen visszatérés után belemerülni a munkába…

- Megköszönném a segítséged! – mosolyodtam el, mire mellém ült.

- Az alapterv az én kivitelezésem volt… - kezdte el a papírt bökdösve kibontani a gondolatait, miközben én hevesen bólogattam és bele-bele szóltam. Ahhoz képest, hogy ő csak az „alap”-ot adta, elég szorgos volt… - Eszembe se jutott, hogy mind az öt senpai fellépjen… Pedig szuperül hangzik! – veregetett vállba az ötleteimet nézve, bár ez volt az első, amit a rengeteg pontból megdicsért… - Ha már itt tartunk… - közelebb hajolva súgta csak – A mi senpaiunk se igazán örvend most jó egészségnek. Lényegében a fekete fény óta csak én jártam be dolgozni, így sok mindent a nyakába vett, miközben őt is sokkolta a helyzet, ugyanúgy, mint mindenki mást… - ahogy ránéztem, rögtön szembetűntek a táskás szemek, és a szokatlanul görnyedt tartása… azt az érzést keltette bennem, hogy Senpai megtört lelkileg…

- És mi mit tehetnénk? – pillantottam vissza a vörösre, aki hasonlóan fáradtságtól elnehezedett tekintettel figyelt engem.

- Szeretném, ha legalább ezt a programot sikerülne olyan jóra kialakítani, hogy egy áttekintésnél ne kelljen többet foglalkoznia vele… Így is 2178 is teljesen rászállt, mióta 2879-senpait csak rajta keresztül érheti el. Idegesítő az a fickó… - 3324 valamiért mindig rossz véleménnyel volt 2178-senpai felé…

- Persze – biccentettem elmosolyodva – Mindent beleadok, hogy jól sikerüljön! – visszamosolygott megveregetve a hátamat, majd egy köteg papír fölé visszaült. A látványától, ahogy keményen dolgozik a jólétünk érdekében, akaratlanul is 3971 buzgósága jutott eszembe… Még a legnagyobb káosz közepén is képes volt tiszta fejjel gondolkodni, és még akkor se vetette le a megnyugtató, biztos mosolyát!

Hevesen irkáltam a papírra újabb ötletek kivitelezési lehetőségeit, miközben magamban próbáltam elképzelni az egész összhatását. Életemben nem csináltam ilyen komolyan a feladatom… kissé szégyellhetném is magam miatta… De most ilyesmire nincs idő!

A holnap esti program alapvetően nem nagy durranás… Egy-két tehetségesebb idekerülőt összeterelünk, és színpadra állítunk. Az öt senpaiunk, akik amióta idekerültek, lényegében ebből „élnek”, lesznek természetesen a középpontban. Kissé önteltek, ha összességében nézzük őket, de valójában emellett is felnézek rájuk, amiért tehetségesek… Én sose válhatok olyanná, mint az az öt… De hát, nem is erre születtem. Bár jól esne, ha hozzájuk hasonlóan, én is megtalálhatnám a helyem ebben a világban…

-------------

1792: 3971 párja, vizes

2879: főbb senpai, 7655 párja

3324: programszervező

7655: a programszervezők senpaia

46. fejezet

Hajnal

A ritka jelenség hosszan eltartott, így végül az egyik történet mesélése közepén azon kaptam magam, ahogy álmatagon lebillen a fejem egy pillanatra. 1792 kimerült szemei rám mosolyogtak, és ő maga kényelmesen elfeküdt a talajon. Néhány másodperccel később követtem a példáját.

- Aztán amikor szembejött 3487… - folytattam volna a mesét, mire feltűnt, hogy ütemesen piheg mellettem. Ahogy ránéztem, megkönnyebbült, békés kifejezést láttam az arcán. Elcsendesedve hajtottam le én is a fejem. A fáradtságtól valójában nem is zavartattam magam a kényelmetlen, hideg föld miatt, de elaludni valahogy képtelen voltam… Valami megfoghatatlan érzés ébren tartott. Mintha attól félnék, hogy ez a végeredményben egész szép álom hirtelen véget érne, és megint az ágyamba kerülnék, ahol a hiányérzettől feszenghetnék! Valójában szeretnék ebben az álomban maradni. Úgy érzem, mintha segítettem volna 1792n! Azzal pedig 3971en! Azzal pedig magamon…

Elmerengve fordultam az oldalamra, ahol nyugodt arccal szuszogott a másik srác. Amilyen feldúlt volt a lelki világa, hihetetlen, hogy most ennyire ellazult! Annyira boldog vagyok! Ha Őt nem is láthatom már többet, de a mosolyát így közösen felidézve 1792vel egészen sikerült befoltoznom a mellkasomba ütött rést! Persze… semmi sem lesz már ugyanúgy, mint akkor régen… de sosem feledjük el, amiket együtt éltünk át Vele!

Mosolyogva fordultam a hátamra, és kémleltem az eget, amelyet még mindig zöldes fényjáték lengett be. Igen. Biztosan megváltoznak a dolgok, mint ahogy ezek a bizonytalan fények is… azonban ahogy a fekete fényből is zöld lett, talán az életem is változhat pozitívan! Nem tudom, honnan jön most ez a túláradó optimizmus, de örülök neki, hogy nem a szobában ülök, és sírok a múlton már…

Halk motozást hallottam a környékről, de a hajnali napsugarak miatt nem szívesen nyitottam volna ki a szemeimet még. De a közeledő léptek zajára lassan felültem, majd a hangok irányába néztem. Nem messze tőlem, az épület kapuján szállingóztak kifelé az emberek. Az alakok még elég ködösek voltak a számomra még erősnek tűnő fényben, de így is kivettem, hogy az egyik felém tart, míg többük figyel engem. Ahogy az pár lépést megtéve fölém állt, tudatosult bennem 3006 személye.

- Te meg mit csinálsz idekinn? – nézett le rám aggódva. Azok után, amiket mondott, nem hittem volna, hogy ugyanilyen marad… - Hajnal van…

- Kijöttem este levegőzni… - mélyedtem el a tekintetében, mire elfordította az arcát.

- Felelőtlenség ilyesmit csinálnod… egyedül egy olyan srácnak, mint Te, nem kéne kinn sétálgatnia az éjszaka közepén… - ahogy duzzogva elfordítottam az arcom róla, megláttam a kapuban gyülekezők között a tegnapi zaklatómat… Kissé olyan „sors keze” érzés fogott el a látványtól…

- Most indultok? – kérdeztem témát váltva.

- Mint láthatod… - miért jött ide, ha nem is beszél velem rendesen?!

- És mikor jöttök haza? – meglepve lenézett rám.

- Miért kérdezed…? – sietve visszavette az uralmát az arcizmai felett. Közben a falnak döntöttem a hátam, és a csapatot vizslattam. 0733 a senpaiuk mellett álldogált kétségbeesetten pislogva, miközben 2006 őt figyelve konzultált egy másik sráccal. 6116 úgy látszott, észrevett… Néhány pillanatig nézett felém, majd elfordult. Pedig tartottam tőle, hogy idejön… Aztán megláttam 7480at. Tényleg… azt mondta, a következő alkalommal elmegy a vizesekkel kipróbálni ezt a munkát is…

- Miért is…? – kérdeztem magam elé motyogva, miközben azon agyaltam, hogy 1792 most akkor velük tart-e, vagy sem? – Mégis mit gondolsz, miért? Jó voltál az ágyban… Hiányozni fogsz! – először elvörösödött, majd valamit mondani akart, míg végeredményben csendben maradt és nem mozdult – Hehe! Mókás vagy – bokszoltam a karjába, mire sötéten rám nézett.

- Te most idegesíteni akarsz?

- Nem. Épp bókoltam – vigyorogtam rá, mire újra kissé kipirult. Őszintén szólva, én nagyon élveztem most vele ezt a játékot. Csak valami apró dolgot mondjak, és rögtön zavarba jön…

- Fejezd be…!

- Ha nem tetszik, ne hallgasd! – vigyorogtam még mindig rá. Ha zavarja, tényleg bármikor leléphetne… - Örülsz neki, hogy ilyeneket mondok, nem?

- Miért is kéne ennek örülnöm…? – remegett a hangja, miközben rám se mert nézni.

- Azt hittem, örülni fogsz, ha azt mondom, jó volt veled…

- Fogd be… és játszadozz mással! – fordult el tőlem, majd indult vissza a többiekhez. Milyen érzékeny… támasztottam egyik tenyerembe az arcom, mire megláttam, ahogy 7480 érkezik váltásként.

- Hali! – kacsintott rám vigyorogva – Hogyhogy idekinn vagy? – dobta le magát mellém.

- Csak este kijöttem nézni a fényeket – megint a falnak dőltem.

- Fura hobbid van… – borzolta össze hajam – De amíg nem kéred, hogy a fekete fényben csináljuk, azt hiszem, nem zavartatom magam miatta – nevetett fel.

- Mégis ki kérne ilyesmit? És mikor is mondtam, hogy lesz következő alkalom? – vigyorogtam rá.

- Csak rád kell nézni, ahogy már pusztán a látványomba beleremeg a tested…

- Nem is tudom, ki próbál itt burkoltan egy újabb éjszakáért könyörögni…

- Fogalmam sincs, melyikünk is rángatja a mézesmadzagot a másik előtt…

- Tehát én vagyok számodra a mézesmadzag?

- Ó, szóval megrángathatlak? – itt már együtt nevettünk – De komolyra fordítva a szót… - simított végig finoman az arcomon – Te voltál eddig a legjobb partim…

- Á, most már udvarolsz is? – nevettem tovább, mire a fülemhez hajolt.

- Nem vágyódtam még ennyire egy ember után sem… - kirázott a hideg a hangjától. Nem lehet… Odébb húzódtam egy kicsivel – Nem mintha túlzottan nekem való lenne egy kapcsolat… - fonta össze az ujjait, majd támasztotta rá az állát – De Téged szívesen kisajátítanálak hosszabb távra…

- Nem igaz… - rám nézett kérdően – Mi a franc jön be neked bennem? – a tekintete nem igazán egy szerelmeséhez hasonlított… inkább valami ragadozóéhoz.

- Ne érts félre… én bírom a szabadelvűséged, talán épp ezért nem jönnék össze veled élesben. Azonban mindemellett nehezen tudok lemondani arról, hogy ne vehessem birtokba többször a tested… Csábító, hogy ilyen bevállalós vagy! – öltötte rám a nyelvét, mire rögtön előugrott az emlékem vele kapcsolatban…

- Szóval 4522 nem vállal be ilyesmit? – meglepetten pislogott rám.

- 4522? – szinte felröhögött – Csak nem vagy féltékeny, mert tegnap vele mentem?

- Nem kifejezetten… - rántottam meg a vállam, visszaszerezve kicsit a lazaságom – 4387 feledtette velem a csalódottságom…

- Ch! Lotyó… - vigyorodott el – Amúgy kissé félreértetted valószínűleg… 4522 egy nagyon jó barát, és tökéletes szingli… Kíváncsiságból egyszer kipróbált, aztán majd fél évig úgy tett, mintha meg se történt volna. Aztán, hogy feledésbe merült e az az este, vagy csak rájött a kangörcs, nem tudom, de pár napja újfent rám mászott. Utána meg a fekete fény miatt kellett egy kis lazulás, és kicsit felengedett, így azóta minden nap csináltuk. Erre én lelépek! – röhögött fel – Pedig végre úgy tűnt, van állandó partnerem…

- És nem akarsz 4522vel igazi kapcsolatot?

- He? Mégis minek? – nézett rám értetlenkedve – Szeretek szabad lenni! 4522 meg nem igazán tűnik olyannak, aki bármelyik másodpercben összejönne valakivel… Ha meg megteszi, hát ez van! – talán 3487 azért akart távol tartani 7480tól, mert félt, hogy osztva az eszményét, én is hasonlóvá válok, és a szexnek élek? Ezen nincs mit téríteni… már amúgy se vagyok jobb!

-------------

0733: az albínó vizes srác

2006: a vizesek senpaia

4522: 3487 legjobb barátja és 7480 szobatársa

6116: az egy nappal ezelőtti, vizes zaklató