Megváltozott
arckifejezés
-
Sen…pai… - mélyesztettem el a tekintetem az övében. Hirtelenjében nem is
tudtam, mit kéne mondanom erre a váratlan fordulatra. Berángatott egy
sikátorba… ezek után mégis csak hagynom kéne, hogy ő kezdeményezzen bármit is…
- Amióta idekerültem, várok erre a pillanatra… Kérlek, tégy velem, ahogy csak
szeretnél! – mondtam végül, ahogy még mindig csak csendben méregetett. Miután
megszólaltam, elkapta a két csuklóm, mire a szívem heves kalapálásba kezdett. A
falnak nyomott, majd kitartóan nézett a szemeimbe, míg nem találkozott újra a
tekintetünk – Sen…pai…
-
Megőrültél?! – ordította az arcomba, megváltozott pokerface-szel. Idegesnek
tűnt, bár valójában majd elájultam a boldogságtól, hogy miattam tűnt el egy
másodpercre az a fapofa – Azt akarom, hogy szállj le rólam, és ne sompolyogj
egyfolytában a sarkamban! – kissé rászorított jobban a kezeimre, mire
fájdalmasan felszisszentem. Ahogy újra megláttam az arcát, rádöbbentem, hogy
mekkora idióta is vagyok… Mégis mi okot adtam volna Neki, hogy belém szeressen?
Csak még jobban elidegenítettem magamtól, amikor látott engem 3487tel, miközben
Őt szeretem… De miért kell ilyen félreérthetően tennie akkor is!? – Megértetted?
– engedte le a kezeimet, megszilárdítva újra a megszokottra arcizmait.
-
Miért…? – ha eddig nem mondott ilyesmit, vajon most miért?
-
Semmi közöd hozzá – fordított hátat. Valóban… mi közöm is van Senpaihoz? Talán
eddig azért nem mondta a szemembe ezt így, mert valami halvány esélyem volt
valamire…? Nem lehet! Tényleg mindent elrontottam Vele azzal az esettel?!
-
Várj! Senpai! – kaptam el a csuklóját, és próbáltam visszarántani, mire
visszafordult megint kissé ideges arccal.
-
Ha ennyire nehezen fogod fel, még egyszer elmondom, amit már egyszer! – nem akarom
hallani azokat a szavakat… főleg most nem, mikor amúgy sem vagyok jó passzban.
De mégse tudom csak így elengedni Őt! – Idegesít a viselkedésed! Azért
utasítalak el, mert nem látok semmi jövőt egy ilyen kapcsolatnak
olyasvalakivel, mint Te! És nem. Egyszer se akarok olyan sráccal lefeküdni,
mint Te! Ha megtenném, vállalnom kéne olyan következményeket, amikhez fikarcnyi
kedvem sincs! Bárhányszor szerelmet vallhatsz nekem, de az álláspontom semmi
esetre se fog megváltozni. Ha viszont továbbra is zaklatsz, keresek rá kifogást,
hogy végre békén hagyj!
-
Keresel rá… kifogást? – kérdeztem vissza, még mindig a csuklóját szorítva. Nem
akarom elengedni…
-
Én sem vagyok egy szent… - akkor ezt úgy érti, kifejezetten a tudtomra fogja
adni minden kapcsolatát? Így is fáj, akárhányszor csak mást a közelében látok,
ahogy barátságos vele… - Csak hogy tudd, jelenleg szeretek valakit. Ha ennek
bármi mód az útjába állsz, nem tudom, meddig megyek el, hogy elhárítsam ezt az
akadályt! – szeret… valakit? Tehát még csak nem is foglalkoztatta, hogy a
parton szeretkeztem a szeme láttára 3487tel… Így csak még siralmasabban érzem
magam.
-
Én… erre nem vagyok képes – szorongattam tovább a kezét.
-
Az már a te bajod…
-
Én tényleg szeretlek, Senpai! – kaptam el a másik kezemmel a gallérját, és
próbáltam áttörni a megközelíthetetlen auráján, mire éreztem, ahogy szabad
kézfeje az arcomon csattan. Cseppet sem fogta vissza magát. Az ütés erejétől a
falnak tántorodtam, és a fájdalomtól a könnyeim is kicsordultak, miközben egyik
tenyerem a vörös foltra szorítottam – Mit tartasz bennem… ennyire undorítónak…?
– kérdeztem rá se pillantva.
-
Sose tartottalak undorítónak – remegni kezdtem egész testemben. Mondja egyszerűen,
hogy a teljes lényem visszataszító! Ne ringasson hamis reményekben… - Dicséretes,
hogy ilyen kitartó vagy, de nem téged rendelt mellém a sors… - sose hittem
volna, hogy annál a passzivitásnál, amit eddig felém mutatott, lehet még
rosszabb ez a kapcsolat… - Most pedig, ha megbocsátasz… - nem kellett felé néznem,
hogy magam előtt lássam, ahogy az alakja eltávolodik még jobban tőlem… Tényleg
nincs semmi ezen az elcseszett világon, ami feledtethetné velem 3971
elvesztését!
Vajon
ha kettejük szerelme közül lett volna lehetőségem választani, melyiküket
választottam volna? Egy srácot, akinek a mosolya mindig jobb kedvre derít és
bármikor egy jóízűt beszélgethetnék vele, vagy azt a férfit, akire egész eddigi
itt töltött időmben vágytam? Persze őrültség ilyesmin gondolkodni már… Inkább
az a kérdés jelenleg; egy halottal akarok e összejönni, vagy azzal, aki nemrég
már sokadszorra a tudtomra adta, hogy idegesíti a szerelmem…? Hát nem siralmas,
mennyire el tudom baszni a saját életem? Nevetséges vagyok… Úgy érzem, meg se
tudok mozdulni. Itt akarok maradni örökre. A két épület közötti kis lyukban,
ahol a kutya se jár…
-
8119! – nem akartam felnézni. Miért kell pont neki idejönnie most? – Minden rendben?
2178-senpai mondta, hogy itt talállak… - szóval nem hagyja még azt se, hogy
nyugodtan megpusztuljak a sikátorban! Kegyetlen alak… - Mi történt? – karolt
át, majd vont óvatosan magához, mire halkan szipogva engedtem neki, és a
mellkasába temetett arccal szabad utat engedtem a könnyeimnek. Némán ölelt és
hagyta, hogy lenyugodjak. A szívverése most is lágy szólamú volt és valóban
megnyugtató… Azonban még mindig éreztem, ahogy ég az arcom 2178 ütése miatt.
3487 pedig tényleg olyan, akár egy pajzs… Mikor eldobom, csúnyán megsérülök. De
amikor velem van, ő az egyetlen, aki megvédhet és lenyugtathat…
-------------
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése