39. fejezet

Egy reménysugár

A gyors duplázás miatt eszméletlenül ki voltam merülve, így hamar nyugodt szívvel sikerült elszuszognom 3006 ágyában. Valójában a gondolataim se zaklattak kifejezetten, bár egy kis ideig még rágódtam a kérdésen, hogy miért hagyott csak így itt szex után… Biztos nem munkaügy, hiszen akkor legalább mondta volna! Arról nem is beszélve, hogy reggel azt állította, holnap indulnak útra legközelebb… De mindegy is! Mire következőleg találkozunk, már egyértelműen csupán barátok leszünk. És ebben a hitben aludtam el, míg fel nem ébresztett a zár kattanása…

Odapillantva az ágyból 1862t láttam meg. Maga után becsukva az ajtót állt meg, majd vizslatott engem. Nem ismer fel? Azért ennyire még nem eszetlen…

- Szia! – biccentettem oda kezdésként, mire a ruhaujját rágva kérdezte.

- 8119… Összevesztetek 3487tel?

- Ezt meg honnan veszed? – pislogtam rá kérdőn, mire pirulva az ágya szélére ült – Talán rosszkedvűnek tűnt, mikor utoljára láttad? – tippelgettem.

- Nem erről van szó… csak… Biztos félreértek valamit… de… nem fekszel rossz ágyban? – kérdezte elvörösödött arccal, lehunyt szemekkel.

- Ja, hogy ez! Ez csak a „hajtott a kíváncsiság” kategória… - az értetlen tekintetére folytattam – Ez csak szex volt.

- Szóval csak rossz ágyban, értem… - mosolygott kínosan. Ez a srác vajon csak nem akarja megérteni, vagy tényleg nem érti, amit mondok?

- És neked? Jól teltek az elmúlt napjaid? – ültem fel az ágyban, a hátam a falnak döntve. Hány napja is nem láttam itthon? Három? Négy? Biztos 6673 nem igazán engedte ki az ágyból…

- Hát… - zavartan ölelgette a párnáját. Telibe eltaláltam, azt hiszem! – Senpai eléggé elfoglalt ember, így próbáltam nem az útjában lenni…

- Tehát csak este zaklatott?

- Dehogyis! Senpai nem ilyen…

- De csináltátok, nem?

- Nem! Miért kell folyton ilyen kérdésekkel zaklatnod…? Nem mehetek át úgy a barátomhoz, hogy ne tennénk olyan dolgokat?

- De tettél… vagy ha nem te, akkor csak 6673-senpai… - vigyorogtam.

- Tudod… nem mindenki olyan, mint te… - ölelte egyszerre zavarban és dühösen a párnáját. Mégis mire gondol? Ő se több nálam, csak mert úgy viselkedik, mint egy ártatlan bárány! Lehet, hogy nem él, olyan „megvetendő” életet, mint én, de attól még nincs joga beleszólni a dolgaimba!

- Cöh… - idegesen visszadőltem az ágyba, a fal felé fordulva. Miben gondolja mégis, hogy jobb nálam?! Én is tudok szende szűzként viselkedni, ha a helyzet megkívánja. Az ágyban már többszörösen bizonyítottam. Talán azért lenne ilyen nagy az arca, mert ő egy senpaijal van? Milyen nevetséges megkülönböztetés! Csak egyszer jussak el odáig, hogy 2178 enged nekem, és ennek az „előnyének” is véget vetek!

- Bocsánat, ha megsértettelek… - hallottam a hangját – Ha ennyire érdekel, elmesélem… - nem kellett sokat vívódnom magamban, míg megfordultam, hogy hallhassam a történetet – A fekete fény alatt nagyon féltem, és a takaróm alatt bujkáltam… de Senpai odajött hozzám, és végül az ölében aludtam el… Egész éjjel fölöttem ült, és vigyázott rám. Másnap, mikor megtudtam, mi történt, Senpai újra ugyanúgy töltötte el mellettem az éjszakát, bár akkor nem a félelmeim miatt nyugtatgatott, hanem 3971ék miatt… - elszomorodott a tekintete. Az a srác… komolyan nem gondolta végig, mit tesz, mikor erre az öngyilkosságra indult! Túl sok embernek nyújtott lelki támaszt vagy legalább egy biztos pontot az életében, hogy legyen pofája őket egyedül hagyni! – Ma reggel pedig mielőtt indultunk dolgozni, megcsókolt… - kipirulva, de ugyanakkor mosolyogva szorította meg megint a párnát. Komolyan úgy beszél, mint egy szűz… Mi több! Mint egy szűz, aki élete első szerelmét éli… és méghozzá mindezt a legbirkább módon! Miért idegesít fel ennyire, ha valaki ennyire gondtalan…? Csak rá kell nézni... Amellett, hogy számára is hatalmas teher volt 3971 halála, vagyis… eltűnése, mégis képes ilyen nyugodtan, teljes szívéből elmosolyodni arra a gondolatra, hogy a szerelmétől kapott reggel egy csókot… Én miért nem lehetek ilyen? Ja igen, tudom… Mert én aztán várhatom, hogy a szerelmem megcsókoljon akárcsak egyszer is az életben! – Bocsáss meg, amiért ilyen csúnyán elítéltem az előbb az életstílusodat… - nézett felém bűnbánóan – Csak felzaklatott, hogy ilyesmiket képzelsz Senpairól… - 1862… valóban egy szerelemtől elvakult kisfiú…

- Hé! – szóltam rá, míg rám nem figyelt végre teljesen – Egy bölcs tanács: Soha ne legyél olyan, mint én! – meglepetten pislogott rám. Idővel biztos megdönti a Senpaia, hogy előbb vagy utóbb, az azt hiszem, 1862n múlik… de ha azután is képes lenne ilyen békét fenntartani magában a nagybetűs szerelem miatt, akkor számára az lehetne a legjobb. Bár fogalmam sincs, miért próbálok egy ilyen idegesítő alaknak, mint neki boldogságot kívánni! Mások öröme mégis mi jót tesz nekem…?

- Öhm… - kezdett el dadogni – Szerintem nem vagy rossz ember! Nem igazán tudom én megérteni, hogy miért teszed, amit teszel, de… amíg ez okoz neked örömet, addig szerintem neked se kéne megváltoznod, csak mert hibásnak érzed, amit csinálsz! – örömet? Igen. Eggyé válni valakivel mindig fantasztikus érzés! Igaza van 1862nek! Amíg ez az egyetlen boldogságforrásom, míg neki a szerelem, addig ki kell használnom, ahelyett, hogy eldobnám!

- Köszönöm – mosolyogtam rá, mire zavartan visszakérdezett.

- Mármint mit?

- A tanácsodat… Végre kicsit biztosabb vagyok magamban!

- De jó! Örülök, hogy segíthettem! – mosolygott vissza. Talán lehet felhőtlen életem…

-------------

1862: 8119 félénk és kedves szobatársa