44. fejezet

Gondolkodási idő

- Erősebben…! – nyögtem sírva 4387nek. Talán szánalomból, de az elején úgy bánt velem, mint valami hercegnővel. Miután már nem tudom, hányszor kértem, hogy csinálja keményebben, végre tényleg kifejezetten erőszakosnak tűnt. Annyira nevetségesnek éreztem magam. Azzal hogy szarrá baszatom magam, jobb lesz bármi is? Kurvára fájt, de addig se azon járt az eszem, hogy mekkora gyökér vagyok… A nyögéseim fájdalomtól nehezedtek el és úgy ziháltam az erős karok között levegőért, mint akit fulladás fenyeget – Többet… akarok…! – szakadt fel belőlem szinte ordítva a kérés, közben a körmeimmel mintát hagyva a vállain.

- Most már elegem van belőled! – zihálta, megragadva az államat és leállva egy pillanatra – Ha ennyire zavar a dolog, kérjél tőle bocsánatot! Úgyis amilyen gyökér, rögtön elfogadja… Most pedig fordulj meg! Nem bírom ezt a szánalmas pofát nézni… - a hasamra fordított, majd megemelve a csípőm újra belém hatolt. Megint elég gyengéden csinálta, de én úgy bőgtem alatta, mint valami csecsemő – Így sokkal jobb, nem? – súgta a fülembe, ahogy mélyen megérintett. Sírva nyögtem fel alatta, de a hangom tényleg más volt… De jobban kínoz most ez az élvezet…

- Kérlek…! – könyörögtem neki hüppögve, de ő csak finoman végigsimított az oldalamon.

- Nem nyersz semmit, ha megerőszakoltatod magad… Ha bűnhődni akarsz, akkor ne ezt a kis testet sértsd! – suttogta, miközben szorosan magához láncolt a karjaival. A szemeim teljesen könnybe lábadtak, ahogy éreztem, hogy mélyen megérint, majd elönt a forrósága. Képtelen voltam visszatartani, hogy el ne élvezzek én is… annyira gyenge voltam… - Nyugodj le! – lehelt egy csókot a hátamra, ahogy erőtlenül elterültem teljesen az ágyon. A sírással küszködve szorítottam az arcom egy párnához – Nem való ez neked… - simított végig a testemen, majd éreztem, ahogy betakar. Kicsit megdörzsölve a szemeimet ránéztem, de már öltözködött – A gatya meg a bakancs 2037é, ugye? – teljesen kimerülten bólintottam – Pihenj egy kicsit! – cirógatta meg az arcom is – Majd valamikor még biztos találkozunk! Viszlát! – kacsintott rám, majd kilépett az ajtón.

Semmi energiám. Még arra sincs erőm, hogy átmásszak a saját ágyamba… Sőt! Igazából még megfordulni is szinte képtelen vagyok! Valóban nevetséges vagyok… Kezdtem újra a bőgést. Mekkora idióta vagyok… Talán már tényleg elragadott az őrület, és azért hozom magam mindig ilyen helyzetekbe. Hiszen körülöttem minden, ami volt, leromboltam… pusztán azzal, hogy elvesztettem azt a mosolyt, most minden kapcsolatom elvágom a hozzám közel lévőkkel! Mégis miért nem tudok normálisan élni tovább abban a tudatban, hogy 3971nek vége?! Ez így nem fair! Miért nem lehetett volna bárki más?! Ha eltűnt volna 3006, ugyanilyen őrület fogott volna el? Vagy ha a pajzsom…? Ha Senpai…? Francba! Miért csak Ő?! Hiszen 2178-senpai szinte isteni erővel vonz! Hiszen 3487 az egyetlen, aki igazán képes megvédeni! Hiszen 3006 minden pillanatban próbált a közelemben lenni, nehogy bármi történjen velem, mikor a barátom nincs velem! Miért 3971 miatt vesztem el a fejem?! MIÉRT?!

Végül sikerült álomba sírnom magam, bár még ott is csak az a kérdés kavargott a fejemben; miért is pont az a mosoly volt a legfontosabb az életemben?

- Ne kínozz tovább, kérlek… - motyogtam még félálomban, mire éreztem, ahogy valaki hozzáér az arcomhoz. Megnyugtató, meleg kéz volt. Ahogy kinyitottam a szemeimet, és végre kitisztult a kép, 3487et láttam meg mellettem. Úgy mosolygott, mintha mi se történt volna… Gondolatban kényszert éreztem, hogy újra a hátamat kezdjem marni…

- Minden rendben? – kérdezte finoman az arcomat simogatva. Mit akar elérni?! Talán azt hiszi, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna, minden visszakerül a régi kerékvágásba?! Hát nem! Ez nem így működik! – Hé! 8119! Semmi baj… - az ajkaimra hajolt, mire minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól. Abbahagyta, és rám nézett – Csak rosszat álmodtál…

- Nem! – kizárt, hogy ilyen kusza, kegyetlen és hosszú álmom lett volna! És még mindig semmi erő nincs bennem és minden tagom fáj… - Miért vagy az ágyamban?!

- He? Te aludtál el az enyémben… - mi a franc?! Ebben igaza van, de úgy viselkedik tényleg, mintha az előző napok mind kitörlődtek volna a fejéből! Talán csak álmodom. Ez az egyetlen normális magyarázat! – Rád meg mégis mi jött? – ült fel, és úgy nézett le rám.

- 3971 a fekete fénybe veszett – ha ez egy álom, akkor talán ez nem így van.

- He? Ezt meg minek hozod fel most? – bármit is teszek, a halottak még álmomban sem élednek fel – Hé! – ragadta meg a kezem, amit az arcom elé kaptam – Most meg tényleg, mi bajod? – nekem ez… túl sok még mindig…

- Menj ki, kérlek! – fordultam el tőle.

- Miért?! – vedd már észre, hogy nem akarlak látni! Nem bírom ezt… Miért történik minden ilyen furcsán körülöttem? Álmodom egyáltalán? – Jól van… átugrom 4522höz, ha keresnél! – 4522höz? De hisz ő most… Bár ki tudja, mióta alszom… És ha ez egy álom, miért is kéne nekik éppen együtt lenniük? Persze... semmi se úgy van,  mint hinném. Ez egy mindenfélét összekavaró rémálom!

De akkor sem értem… Mégis mit tegyek a valóéletemben? 2178-senpai még mindig épp olyan ridegen viselkedik velem, mint az első pillanatban. 3487tel a kapcsolatom már egyértelműen a végét járja, és őszintén szólva; nem látom értelmét, ezt a szenvedést folytatni… 3006tal pedig elég csúnyán elbántam, ha az érzéseit tekintjük… Próbáljak meg a régi szabadelvűségemmel élni, és lihegjek egyfolytában új gazdi után? Esetleg keressek magamnak valaki újat, akivel egy hosszabb kapcsolatot kezdeményezhetnék? Képes vagyok én egyáltalán ilyesmire?! Ha az eddigi életem nézzük, nem… Mi volt számomra eddig a szerelem? A Senpai utáni viszonzatlan érzés? Amely mára már annyira felszínesnek tűnik, hogyha nem látnám Őt, talán semmivé is lenne? Vagy a 4781nek vallott első szerelmem? Amely a testiségi vágyaimból épült, míg le nem rombolta annyival, hogy csak egyszer volt rám kíváncsi? Vagy a 3487 felé mutatott álszerelem, amivel az ujjam köré csavartam, hogy megvédjen engem mindentől? Miért is kerültem ebbe a világba, ha nincs számomra egy igazi pár…? Vagy nem kerestem elég keményen eddig? Vagy ha olyasmivé válnék, mint 4387 találnám meg az igazi célom ezen a helyen? De én nem akarok olyan lenni, mint ő! Persze… mostanság rengeteg erre utaló nyomokat hagytam magam mögött… Undorodom is miatta magamtól! De akkor mégis mi a francot kéne tennem?! 4387 azt ajánlotta, béküljek ki 3487tel, amíg még lehet, mert amilyen könnyelmű, simán elfogadja… Azonban én nem akarom tovább nyúzni vele ezt a kapcsolatot! Valahol a szívem mélyén én is ember vagyok! És van nekem is annyi gerincem, hogy idővel abbahagyjam valaki kihasználását! Hah! Ezek ám a dicső szavak…

El akarok tűnni erről az elcseszett világról! Felszívódni, mint aki soha nem is volt itt! Gyorsan elfelednének, hiszen mély nyomot ha hagytam is valakiben, akkor az olyan szörnyű volt, hogy próbálja elfelejteni. Ezen a helyen valójában senkinek sincs szüksége rám…

-------------