45. fejezet

Zöld fény

Egy kis magamban való tépelődés után újra elfogott a magány érzése. De mindeközben nem sok kedvem volt bárkivel is találkozni… Főleg, mivel biztosra vettem, hogyha elhagyom a szoba területét, minden bizonnyal egy számomra valamiért kellemetlen alakkal fogok találkozni! Legyen az volt szerető vagy játékszer, barát vagy hőn vágyott senpai… Ha pedig rajtuk kívül találkoznék valakivel, mégis miről beszélgetnénk…? Nincs értelme kimennem.

Azonban nem tudtam pár percnél tovább megmaradni ebben a sötét lyukban, és ólomlábakon, nehézkesen kimásztam a folyosóra. Az üres volt, csak a fények világították be kísértetiesen. Ez a világ egyszerűen visszataszító! Undorodom ezektől a fényektől! Lassú, cammogás szerű léptekkel vonszoltam magam a lépcsőig, mint valami holdkóros. De senki se látott, hiszen egy árva lélek se járta a környéket... Azonban ettől csak még inkább gombócot kezdtem érezni a torkomban. Hol vannak az emberek? Ha ez tényleg egy álom, akkor minden bizonnyal mindjárt valami szörnyűség történik velem!

Óvatosan mentem lefelé a fokokon, minden apró villanásra felkapva a fejem, de épségben sikerült leérnem. Nagy levegőt véve nyomtam le az ajtó kilincsét, majd lestem ki a világba, ami megdöbbenésemre másnak tűnt, mint eddig! Gyönyörű, zöld fényjátékot játszott a nap sárgája és a hold kékje. Eddig csak egyszer láttam zöld fényt, de a mostani annál még káprázatosabbnak tűnt! A táncoló fényekben a környék olyan érzést keltett bennem, mintha lebegne. A gyomromból oldódott a görcs, és az ólomsúlyok mintha leváltak volna a testemről. Úgy bámultam ezt a csodát, mint egy kisgyerek az elérhetetlent. Bárcsak… ne egyedül kellene ezt tennem! Az egésznek milyen feledhetetlen hangulatot is adhatna az a mosoly… így azonban csak elködösíti a tekintetem, ahogy magam elé képzelem! Bármennyire is tűnik ugyanannak a megszokottnak, valahogy mégis szomorkás… De talán csak amiatt, mert én is az vagyok! Habár… ez mikor érdekelte volna 3971et…?

- Hé! – hallottam halkan mögülem, mire hátratekintettem a félhomályban. Kicsit a megnedvesedett szemeim megerőltetve tovább tartott felismernem az alakot.

- 1792…? – falnak döntött háttal állt, az arcába volt húzva a sapkája…

- Elállod a kilátást… - motyogta. Mi a…? Vissza akartam szólni először, hogy ne idegesítsen az ilyen nevetséges kijelentéseivel, de időben befogtam. Végiggondolva, azóta se találkoztam vele, hogy mindenki őt emlegeti… Ha engem így érintett a dolog, akkor őt vajon hogyan…?

- Bocsánatot szeretnék kérni… - sütöttem le a tekintetem.

- Ugyan… nem láthattad, hogy itt állok…

- Nem ezért… - álltam mellé – ’71… miatt… - kérdően rám nézett, így még ilyen fényviszonyok között is megláthattam a táskás, kivörösödött szemeket. Szörnyen néz ki… - Én… nem próbálkoztam kellően keményen, hogy visszatartsam Őt…

- Nincs miért okolnod magad… - hajtotta le újra a fejét – Az egyetlen, aki hibás, az én vagyok… - miért lenne ő a hibás, én pedig cseppet sem?! Azt vártam, hogy legalább ordít velem vagy megüt, amiért nem akadályoztam meg, hogy menjen! Akkor meg miért mond ilyeneket!? – Én… azt ígértem Neki, hogy ez lesz az utolsó utam vizesként… - remegett a hangja, pedig az elmúlt napokon már bizonyára elmondta párszor ugyanezeket… - aztán szervező akartam lenni, hogy több időt tölthessünk együtt… és most… még a zöld fény is… - most hogy mondja, tényleg! 3971 az előző zöld fényt velem nézte… arról panaszkodott egyfolytában, hogy 1792 sosincs itthon. Azt mondta, persze velem is gyönyörű ez a jelenség… azonban én nem azt jelentem neki, mint ez a srác… Így eltöprengve a dolgon, számára én tényleg csupán a legjobb barát lehettem, legjobb esetben is…

- Veled akarta már kezdetek óta megnézni a zöld fényt… - vallottam be hangosan magamnak is az igazságot, mire éreztem, ahogy az egyik tenyerét a vállamra rakja.

- Tudom… irigy is vagyok rád! Neked annyival több időd volt vele, habár én régebb óta vagyok ezen a helyen… És… - megszilárdult egy pillanatra a hangja – szörnyen bánom, hogy engem választott helyetted… - miről beszél? Az elejétől kezdve barátok voltunk 3971gyel! Soha nem hajlott egyikünk se látszólag a másik felé (habár nekem voltak pillanataim, amikor a gondolataim másra akartak utalni, de sosem tettem végül semmit!)… Akkor meg…? – Kérlek, ne vágj ilyen arcot…! Ő tisztában volt az érzéseiddel, de nem tudott túllendülni a barátságotokon.

- Miért… mondasz most ilyesmiket…? – ragadtam meg erőtlenül a gallérját.

- Mert mire magadtól rájössz, nem leszel már ugyanaz az ember… - mégis mi ez? Miért beszél nekem ilyenekről, mikor így is gyötrődöm a dolgokon!? – A Ti barátságotok a Te szerelmeden alapult.

- Nem!!! – fogtam be a füleim, és guggoltam le gyerekesen, próbálva figyelmen kívül hagyni a szavait.

- Valójában az önzősége miatt fajult idáig a dolog – guggolt le mellettem, a hátamra téve a kezét – Mindkettőnket akarta, így végül egyikünket se engedte…

- Ez nem így van! – ordítottam az arcába – A biztos halálba indult érted, hátrahagyva engem!!! – meg akarok halni. Ha segíteni is akar mindezzel 1792, csak még jobban ront a helyzetemen…

- Az eszedbe se jut, hogy mindez csak egy ok a halálra…? – mi a francról beszél már megint?! – ’71 amióta megismertem, szörnyen stresszes volt. Azt állította, Ő emlékszik az életére egy másik világból… Ott addig emésztette a magány, míg öngyilkos nem lett! Nehezen illeszkedett be ebbe a világba, de mikor jöttél, mintha teljesen megváltozott volna! Akkor láttam először mosolyogni, mikor veled találkozott... Féltem is attól, hogy elveszed tőlem! De miután rájött, hogy szereted, kezdett megint szétcsúszni… Valójában… 3971 egy roppant felelőtlen ember volt…

Én… le voltam sokkolva. Jobban, mint valaha. És 1792nek vajon hogy volt annyi ereje, hogy ezeket kimondja? Neki is szörnyen fájhatnak ezek… Azt akarja talán, hogy mindkettőnk vállát nyomja ez a súly? Nem tudom igazából, mit is kéne tennem… Ha valóban így történt minden, az számomra mit változtat? Mert én úgy érzem, hogy a szerelmem, amit magam se értettem felé volt az egyetlen, ami tönkretett mindent…

- ’19! – bőgve pillantottam rá, de ő csak az eget bambulta – Te… emlékszel a mosolyára? – kirázott a hideg. Miért kell ilyeneket kérdeznie tőlem?! – Ő kezdett el mindenkit rövidített neveken hívni…

- Mindig is csodáltam a vidámsága és nyíltsága miatt… - sóhajtottam én is, mire észbe kapva tettem a kezem a szám elé.

- Hallani szeretném…! – tolta el a kezem a másik srác – Mindent hallani akarok Róla, amiből kimaradtam! – nem tudom, hogy ezek a különös, zöld fényfoszlányok tették-e velem, de a történetek felidézése közben a gombóc egyre inkább eltünedezni látszott a torkomból. A könnyeim felszáradtak, és az emlékek, ahogy lejátszódtak a szemeim előtt újra boldogsággal töltötték el a szívemet…

-------------