34. fejezet

Egy félőrült hercegnő…

Végül kiültünk a lakóépület elé, ahol a hideg falaknak támasztva a hátunkat élveztük a napsütést. Nem sok idő telt el, mikor a némaságot megtörte a már várt kérdéssel:

- Mi történt Veled az előbb? Eszedbe jutott valami? Vagy megint rosszul lettél? – nem kellett felnéznem rá, hogy el tudjam képzelni a mostani arckifejezését…

- Még tegnap… mikor sétáltam a folyosón… 3971 jött szembe velem a folyosón… - az egészre visszagondolva a körmeim a tenyerem húsába mélyesztettem, mire 3487 újra megölelt. Vajon azt gondolja, képzelődtem? Vagy hogy csak le voltam fáradva? Még magam se tudom biztosan, miért is láttam…

- És ma ez a kép villant be?

- Nem… - bújtam hozzá – Mielőtt elájultam, akkor is Őt láttam! Talán kísért engem valamiért? – markoltam a felsőjébe, és néztem mélyen a szemébe. Kezdtem úgy érezni, úgy lát most, mint egy őrültet…

- Nem hinném, hogy kísérteni akarna Téged valamiért… - motyogta, még mindig zavartan figyelve engem.

- Azt hiszed, megőrültem, igaz? – kérdeztem kimászva a karjaiból és hátat fordítva neki.

- Dehogy! – fogott rá hirtelen a karomra, mire könnyes szemmel hátrapillantottam rá.

- Segíts…! - kissé döbbentnek tűnt. Nem igazán volt most olyan magabiztos, mint máskor. Azt se tudhatta, mit tegyen… Aztán egyik másodpercben a lefagyásából szemvillanás alatt talpra állt. Itt… fog hagyni? Teljesen ledermedtem. Arra sosem számítottam volna, hogy épp ő hagy csak úgy magamra… A pajzsom, aki tompított egy halálos döfést, most leválik rólam, és hagyja, hogy elvérezzek? Mit tehetek nélküle? Túlzottan függővé tettem magam tőle… - Mi… mit csinálsz…? – kaptam fel a fejem, ahogy megéreztem magamon a kezeit.

- Kiviszlek a partra. Mint egy hercegnőt - emelt a magasba, mire ijedten a nyakába kapaszkodtam. Ahogy lassan sétálni kezdett, eleresztettem, és zavartan rápillantottam. Ugyanaz az energikus mosoly ült a szája szélén… Örülök, hogy pusztán tévedés volt tőlem a másodpercnyi téves gondolat. Azonban ez most rámutatott arra, hogy talán már én se csak úgy tekintek rá, mint a pajzsomra…

- Miért segítesz nekem, hogyha ennyire bizarrul viselkedem…? – kérdeztem picit fészkelődve a karjaiban, mire kényelmes szöget találtam.

- Milyen kérdés ez? – nézett le rám kérdően, majd feltehetőleg a szörnyű pofa hatására, amit vágtam, válaszolt – Mert szeretlek – mi más válaszra is vártam? Már lassan mindenre ezt mondja. És minél többször hallom a szájából, annál kevésbé érzem valósnak… - De… - nyeltem egyet, és rémültem ránéztem. A ’szeretlek’ után nem sok jót jelenthet egy ’de’… - szeretném tudni, hogy Te mit érzel irántam… - kis pír ült ki az arcára… - Tudod… roppant frusztráló, hogy most ennyi változás után még nem hallottam Tőled semmi mélyebbet… - Igaz, hogy az előző hónapban csak ontottam magamból a szavakat (bár gyakran csúf hátsószándékkal, mert eleinte elég nehezen feküdt le velem…), de ha nem érzem ideillőnek, hogy szerelmesen suttogjak neki, akkor az nem épp arra utal, hogy nem is kéne…? Mivel amúgy is könnyen átlát rajtam, talán csak rontana a helyzeten, ha próbálnám elterelni a szót vagy kinyögni egy ’szeretlek’-et minden komolyabb érzelem nélkül…

- Sajnálom… - böktem ki csak ennyit végül. Elvégre Tőlem ő se hiszem, hogy most nagy vallomásra számítana…

- Áh, dehogy! Felejtsd el! – mosolygott le rám nem túl meggyőzően. Szörnyen érzem magam miatta, de nem tudom, mit tehetnék… Ha valóban szeretném, biztos kimondanám… De ő csak egy a létfenntartásomhoz nélkülözhetetlen pajzs…

- De én… tényleg sajnálom… - bújtam a mellkasához jobban. Tudom, hogy egy kétszínű féreg vagyok, de ha ilyesmiket csinálok, legalább bebiztosíthatom magam mellette még egy darabig… Talán Senpai épp ezért nem akart velem kapcsolatot? Ő nem akar ilyen utolsó emberré válni… Benne van annyi tartás, hogy ezt ne tegye…

- Te meg már megint, hogy kerülsz ide? – figyeltem fel 3487 hangjára, majd követtem a tekintetét a pár lépésre tőlünk megtorpanó 3006ra… A bal szeme alatt elég csúnyán be volt dagadva az arca… Újra bűnösnek éreztem miatta magam. És ez eszembe juttatta azon kívül, hogy nem is ismerem a harc végeredményét (bár így elnézve van egy tippem…), még csak meg se kérdeztem 3487et, hogy nem sérült e meg… Most pedig mindennek ellenére ő cipel mindenhova!

- A parton voltam eddig, hogy véletlenül se kelljen látnod… - már megint kezdem úgy érezni, hogy a feszültség a levegőben egyre erősebb…

Éreztem, ahogy a karok körülöttem megfeszülnek, majd mozdulni készültek, hogy letehessenek, mire akaratosan átöleltem a nyakát, és nyelvemmel utat törtem az ajkain át. Nem fognak most harcolni! Meglepettnek tűnt… Ahogy a csóknak vége szakadt, újra biztos kezekben érezhettem magam. Öntelten elvigyorodtam magamban. Sikeresen megoldottuk az akadályt. De a pillanatnyi örömöm után visszapillantottam a vizes felé… Az a tekintet, valahogy tőrként döfött belém, pedig cseppet se haragos volt! Inkább szomorú… nagyon szomorú… 3487 is kissé zavart lehetett, ahogy feldolgozta a helyzetünket, de szerencsére nem rontott tovább a dolgon semmiféle megjegyzéssel. Némán elsétáltunk a srác mellett.

A partig elérve egy szó se hangzott el ezután, bár nem volt túl nagy a távolság…

-------------