48. fejezet

Meghívó… az ágyba?

- Áh, teljesen hulla vagyok… - nyújtózkodtam ásítva, ahogy 3324gyel elindultunk enni. 7655-senpait bármennyire is próbáltuk közös erővel jobb belátásra téríteni, még be akarta fejezni a munkáját, így egyedül hagytuk – Hihetetlen, hogy Senpai még nem dőlt ki…!

- Igaz is… - kotort elő a zsebéből egy összegyűrt papír cetlit – Ha szabad vagy délután, átugrasz kicsit még agyalni a programon? – azt hiszem, figyelmen kívül hagyta az eddigi beszédem…

- Nincs betervezve semmi, de… - kifogást kell találnom! – 3487tel kissé kényelmetlen hangulatban váltunk el legutóbb…

- Értem… - tuszkolta vissza a jegyzetet – Majd akkor átgondolom egyedül…

- Nem úgy… - valóban problémám van 3487tel, így nem mondanám, hogy átlátszóan hazudok… csak nevetséges a kifogásom vele szemben…

- El is fáradtál, nemde? – mosolygott le rám, nem túl őszintén – Nem gond… - veregetett vállba, de szinte remegett a karja a kimerültségtől…

- Bo…bocsánat… - figyeltem a talajt – Haszontalan vagyok és lusta… - éreztem magamon a tekintetét.

- Ezt meg miért mondod? Te vagy az egyetlen, aki eddig visszajött dolgozni… inkább elismerést érdemelnél… - szinte engem is elálmosított a hangja… - Jól vagy? – érintette meg a karomat, mire felszegtem a fejem.

- Persze!

- Tényleg otthon kéne maradnod… sajnálom, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztalak ezzel a kéréssel…

- Dehogy… semmi… - nem is neki kéne bocsánatot kérnie… Rápillantva süt róla a már szánalmasan komoly kialvatlanság. Hogy képes ilyen kép mellett arra kérni, hogy pihenjem ki magam?! Ettől csak még jobban felhúz… - Végülis… talán jobb lenne, ha átmennék! – féloldalt rám tekintett – Talán nem zaklatnom kéne 3487et, hanem kis időt és teret hagynom neki…

- Rendben. Elvégre, aludni nálam is tudsz, ha kidőlnél… - tudom, hogy ez a tag a komoly kapcsolatok pártját fogó csapat élén áll… de ez nem úgy hangzott, mint egy meghívó az ágyába…?

- Igen… azt hiszem… - tértek vissza szemeim a föld vizslatásához. Az egyedül dolgozni kijelentéséből arra következtettem, hogy 1078 sem lesz otthon… Ő is hivatalosan programszervező, így képtelenség lenne, hogy őt kihagyjuk a munkából, ha ott van!

- Akkor ebéd után rögtön jönnél, vagy előbb hazaugrasz? – pillantott megint rám.

- A legbiztosabb, ha rögtön átmegyek…

- Nekem megfelel… - bizonyára félreértem a cselekedeteit, de akkor se tudok nem arra gondolni, hogy olyasmik járnak a fejében!

- Igaz is… - talán körítés helyett, rögtön közölnöm kéne vele, hogy nem zavarna a dolog, mert 3487 nem elégíti ki kellőképp a vágyaimat, de azért az elég durva lenne… - Mindegy…

- Kérdezni szeretnél valamit? – bambult el a távolba, mire összerándultam. Annyira erre utal minden szava… Bizonyára azt hiszi, most azzal fogom zaklatni, hogy van-e valakije. Vagy épp, „mi is történt 1971 és közted?” – De mesélj akkor! Mi gond van a barátod és közted? – ne! Ez már megint túl sok nekem! Ha még ő is belém szeret, én már nem tudom, mit is kezdjek utána magammal…

- Nem igazán tudnám elmesélni röviden… Mostanában minden a feje tetejére állt! – fogtam a fejem az őrületet jelezve.

- Nem is túl egyszerű a helyzet egyikünknek se… - az épülethez vészesen közelítve kissé lassítani kezdett.

- Mire gondolsz? – pillantottam rá értetlenül, de ő némán sétálgatott tovább. Több, mint gyanús!!! – Hé! – ragadtam meg a csuklóját, mire gyilkos tekintetet éreztem meg a hátamban. Sietve elengedtem, mire a vörös kérdően nézett, majd figyelmen kívül hagyva a dolgot, benyitott az ajtón. Mielőtt követtem volna, körbekémleltem, de az utcán közlekedők mind elég elmélyedtnek tűntek a dolgukban. Talán csak egy megérzés volt…

- Hé, Te! – hallottam meg rögtön belépve egy hangot, amely azt hiszem, nekem szólt – Beszédem van veled! – a tekintetem megremegett. A hang forrása felé fordulva teljesen lefagytam – Gyere már! – láttam, ahogy közelít, majd hogy elkapja a csuklómat, és kirángat az épületből. Azt hittem, álmodom… - Siess már egy kicsit! – finom lökéssel a két szürke ház közé küldött. A fáradtságtól és a lefagyástól a hideg falnak tántorodtam. Egy másodperc múlva követve engem, megállt előttem húsz-harminc centiméterre… szinte éreztem a bőrömön a légzését! Ahogy végignéztem magas alakját, mely most különösképp hajszoltnak tűnt, még inkább beleborzongtam a gondolatba, hogy ez történik. A borostyán sárga szemek is viszonzásképp fürkésztek… Úgy éreztem, most már boldogan meghalhatnék!

-------------