37. fejezet

Az igazi őrület

- Én ezt nem bírom… - suttogtam 3487 mellkasába. Szánalmas vagyok. Ha egy kicsit elfantáziálok, mégis miért kell utána tudatosulnia bennem, hogy sosem történik ilyesmi? Nevetséges vagyok. Ezen a világon ennél jobb életet kevesen kívánhatnának maguknak és mégis… én lassan megőrülök pusztán attól a néhány dologtól, amit nem kaphatok meg soha! Csupán 2178-senpai tekintetét szeretném látni, ahogy érzelmek öntik el, ahogy rám néz! Csupán 3971 élettel teli, energikus mosolyát akarom újra látni! Csupán megint barátként beszélni 3006tal. És mindezekre semmi esélyem sincs! Legalább az egyik kívánságom nem teljesülhet? Habár… akkor elégedett lennék, ha az egyik valósulna meg? Képtelenség… az őrületbe kergetném magam, míg minden, amit akarok, nincs a kezeim között! Miért ilyen fájdalmas, ha az ember tökéletességet akar maga körül?

- Micsodát? Miről beszélsz? – kérdezte aggódóan vizslatva az arcom 3487 – Elmenjünk valahova? Keressünk valami nyugodt helyet? Kérsz esetleg egy italt, vagy valamit?

- Fejezd már be… - szóltam rá – Te semmire se vagy képes… Még csak meg se tudsz védeni igazából, pedig hogy bizonygattad! – ez nem jó. Még a pajzsom is félredobom. De talán pont ez kell most nekem… Ha védtelen vagyok, legalább könnyebben elragad a halál…

- Ne beszélj így, kérlek… - fogta meg finoman az egyik csuklóm, mire azonnal kitéptem magam a fogásából.

- Hagyj békén egy kicsit! – elsétáltam mellette. De megérti, nem? Váratlanul jött, váratlanul ment. Hiszen minden így megy… Utánam se jön? Meglepő… Elsőre megértette volna a dolgot? Vagy pusztán ennyire megdöbbentettem? Mindegy is… Soha többé nem kell szórakoznia velem…

- Hé! Figyelj oda jobban! – szólt rám valaki, ahogy a kaput nyitva neki mentem. Kicsit megdörzsöltem a pillanatra lezsibbadt homlokom, majd ránéztem…

- Te utolsó rohadék! – sziszegtem a fogaim között, ökölbe szorítva a kezem, mire a másik kérdő tekintettel figyelt, majd ahogy egy gyenge próbálkozással behúztam volna neki, egyszerűen hárította egyik kezével.

- Beléd meg mi ütött?

- A Te hibád! – szeltem a levegőt a két öklömmel felváltva.

- Mégis mi a fenéről beszélsz? – csapta könnyeden odébb a karjaim – Mi bajod van velem?

- Miattad halt meg 3971! – miután kimondtam, éreztem, hogy az egyik ütés sikeresen az arcán csattan. Egy lépést hátratántorodva masszírozta az állát, majd elfelhősödött szemekkel nézett rám.

- Most már jobb? – kérdezte nyugodt hangon, mire idegesen figyeltem – Hogy megüthettél. Kielégítette a bosszúvágyad?

- Mégis hogy…? – léptem elő, és ragadtam meg a felsőjét – Hogy van pofád ennyivel elintézni, Senpai? – a fejem tetejét kezdte simogatni.

- Még ha meg is ölnél, elérnél vele valamit? – kérdezte.

- Nem… - csavargattam az anyagot az ujjaim között, a bőgéstől remegő vállakkal.

- Tisztában vagyok vele, hogy én basztam el. De neked is tisztában kell lenned azzal, hogy tudatlanul cselekedtem és nem volt efféle szándékom…

- De mégis meghalt! – ordítottam az arcába, ami továbbra is nyugodtnak tűnt.

- Tudom – idegesít az aurája… - Jobb, ha megyek! – lépett el előlem – Szia… - a vállánál megragadva a ruháját löktem a kapunak, mire az anyag megadóan elszakadt, és egy darabja a kezeim közt maradt – Ch… Még mindig nem elégedtél meg ennyivel?

- Pusztulj meg te is, és nem lesz bűntudatod! – ordítottam neki, mire kinyitva a kaput faképnél hagyott – Hé! – kicsapva teljesen a fémajtót léptem ki utána, mire a napvilágban megláthattam a hátáról lógó tépett ruha alatt lakozó felületet. A világos bőrén jól látszódtak az elszíneződött zúzódásfoltok, melyek az egész testét befedték – Ez meg mi…? – valahogy nem tudtam teljesen feldolgozni a látványt. Talán 2006-senpai mazochista hajlamokkal rendelkezik? Ez megmagyarázná, miért hagyta, hogy bevigyem azt az ütést…

- 1792 nálad jobban le volt sokkolva… Hagytam, hogy tomboljon egy kicsit, így most egészen lenyugodott – Senpai képes volt hagyni, hogy ’92 így szarrá verje? Talán a nyugodtnak tűnő arckifejezés mögött mégis csak erős bűntudat bújik meg? – Hé! – lépett elém – Semmi gáz! Megérdemeltem, amit kaptam. Tőled és tőle is… - hogy maradhat ilyen? Hiszen mindenki ellene van! Hogy képes mégis hidegvérrel boxzsákot játszani minden ellenségének?

- Te teljesen megőrültél, Senpai… - néztem rá kétségbeesetten, majd ott hagyva siettem be a házba. Ez az ember nem normális! Hát nem érez fájdalmat? Vagy hogy képes ilyesmit eltűrni? Méghozzá senpai létére! Biztos rajta is eluralkodott az őrület!

Eszeveszetten rohantam a lépcsőn, végig a folyosón, majd a szobába, reménykedve, hogy ott egyedül eltölthetek néhány percet, míg vissza nem nyerem önmagam…

- Te meg hol hagytad 3487et? – szegezte nekem a kérdést a belépésem után egy pillanattal az ágyán fetrengő 3006.

- Szörnyen sajnálom, amit tettem… - sütöttem le előtte a szemeimet. Remélem, beválik, és kicsit lenyugszik tőle.

- Mintha nem direkt csináltad volna… - a hátára fekve bambulta a plafont – Mondd, mégis mit akarsz ezzel elérni?

- Azt akarom, hogy a barátom maradj… - léptem közelebb, mire felemelve a hangját rám szólt.

- Mégis hogy akarod, hogy a barátod maradjak, miközben ilyesmikkel idegesítesz!

- Sajnálom… nem gondoltam arra, hogy ez így ér Téged… csak azt akartam, hogy ne harcoljatok… meg akartalak védeni 3487től… - még csak nem is hazugság! El kell fogadnia a dolgot!

- Felfogtad egyáltalán, hogy szeretlek? Azt hiszed, így képes leszek nézni, ahogy bárkit is rajtam kívül a közeledbe engedsz, és még örüljek is neki?! Ha azt is mondanánk, hogy barátod maradok, nekem az teljesen mást jelentene…

- Ha csak ez kell, hogy a barátom maradj… - az ágya mellé lépve elkezdtem levenni a pólóm, mire ijedten rám nézett.

- Te meg mit akarsz?!

- Engem nem érdekel, hogy milyen őrültséget kell tennem, de meg fogom szerezni, amit akarok! – zavartan figyelve engem próbált meg felülni az ágyon, mire sietve a mellkasára ültem, és az arcához hajolva kérdeztem tőle – Akkor a barátom maradsz? – vörösen nézett fel rám. Nincs más út, mint mindent, amit akarok, csak magamra támaszkodva megszerezzek! Mellkasáról az ágyékára csúsztam, majd lassan a srác fölé hajoltam.

- Ne… ne csináld ezt! Csak mindent összekavarsz! – pislogott fel rám riadtan, míg az ajkaimmal el nem hallgattattam. Elég komolyan próbált ellenállni, így lágyan az ujjaimmal a nyakát cirógattam. Lassan kezdett felengedni, bár viszonzást nem igazán kaptam, mire leválva a szájáról csókolgatni kezdtem a nyakát – Hagyd ezt… - könnycseppek jelentek meg a szemei sarkában. Hamarabb meg fogom puhítani, mint hittem…

-------------

1792: 3971 szeretője, vizes