54. fejezet

Némaság

 De milyen bugyuta gondolat is ez. Csak akkor tűnik el valami vagy valaki, ha nem szeretném. Ostobaság azt hinnem, hogy kérésemre a világ rám mosolyog. Az ilyesmi abszurdum.

Azonban a testem akaratlanul is erőtlenül ült a padlón és dőlt a falnak. Nem akart belenyugodni a gondolatmenetem érvényességébe. Csak szenvedek itt, mint egy összecsuklott rongybaba. Szánalmas látvány lehetek…

- ’19! – éreztem meg egy kezet a vállamon, de nem voltam hajlandó felemelni a tekintetem. Bárki is az, ne most zavarjon – Minden rendben? – távolinak tűnt a hang. Nem is igazán izgatott, hogy befogadjam. Még a tulajdonosát beazonosítani se akartam. Hagyjon békén!

A kézfej nyomása egyszer csak elhalványodott. Végre egyedül hagytak. Nem akarok senkit se látni. Senkit se hallani. Már nem érzem magamban azt a kettősséget. Mindenképp a magányt választom. Nincs szükségem társaságra.

- ’19! – hallottam meg újból, ahogy szólítanak. Némán és mozdulatlanul tűrtem tovább a szólítgatást. Többedszeri felszólítás után éreztem, ahogy egy kéz újfent a vállamra markol. Talán az előbbinél még valamivel intenzívebben is. Erőtlenül próbáltam lerázni, de ennek ellentéteként inkább ő rázta fel a testem az érzéketlen lábaimra. A dacos csapkodásom se ért sokat. Biztos kezek tartották a vállaim. Nem kellett felnéznem, hogy lassan rájöjjek, 3487 a zaklatóm. Még mindig képes utánam koslatni…? Reménytelen alak…

Hosszan teltek a másodpercek, de nem szólalt meg, pedig vártam tőle valami magyarázatot a viselkedésére. Velem szemben állt és tartott a vállaimnál, hogy vissza ne essek ülőpózba. Azt hittem, legalább bevisz a szobába, hogy feledtessük egymással az utóbbi napok kínos pillanatait… habár talán az Ő gondolkodásában ez teljesen másképp történne. De a jelen helyzet kétségbeejtő!

- Mi van? – nyögtem ki végül nehezen. Éreztem, ahogy a szorítása egy másodpercre megváltozik, majd újra határozott. A tekintetem keresheti. Azonban nem akaródzik a szemébe néznem – Azt mondtad, csináljak, amit akarok… - motyogtam magam elé – Úgyhogy hagyjál egyedül, mert most azt akarom... – jobb keze lassan levált rólam, majd éreztem, ahogy az félretúrja szememből a hajam. A védtelen homlokomra hamarosan finom, meleg csókot nyomtak az ajkai. Kirázott a hideg és a szégyenérzet újra megtelepedett rajtam. Én vagyok a hibás, hogy tönkretettem Őt – Menjünk haza, kérlek! – piszmogtam halkan, hogy elkerüljem a hasonló folytatást. Nem akarom érezni a gyengédségét! Meggyilkol vele.

Talán bólintott, talán csak elmosolyodott keserűen… mindenesetre szó nélkül indult el engem támogatva a folyosón. Óvatosan karolta át a vállam, amire valójában szükségem is volt, habár az agyamban elleneztem a dolgot. A magam lábán kéne hazasétálnom, hiszen így mi sem változik azon, hogy rátámaszkodom…

És az a rövid séta, amit megtettünk az ajtóig… egy évezrednek tűnt! A szobába érve befektetett az ágyamba, mint valami kölyköt. A teljes elzárkózás érdekében dacosan el is fordultam a fal felé, mire mély sóhajt hallottam, majd távolodó lépteket. Most is csak úgy belenyugszik abba, hogy békén hagyjon! Na persze… így a legjobb. Csak tudnám, hogy akkor mégis, miért tölt el ez az egész csalódottsággal, keserűséggel, szomorúsággal…?

Az ajtó kinyílt, majd bezárult. Egyedül is hagyott minden problémámmal együtt! De persze nem az Ő problémái, így érthető, hogy nem bújik mellém, hogy átölelve nyugtatgasson, míg el nem alszok. A hátamra fordultam. Magányosan kell leélnem az életemet. Holnap reggeltől estig a szervezőcsapattal kell lennem, hogy a munkába feledkezhessek. Ezzel még a többieken is segítenék. A többieknek kevesebb a meló, az embereknek meg több a program. Fantasztikus! Csak túl kell élnem holnapig… Vajon mennyi lehet az idő…?

A néma várakozás kezdett az agyamra menni, annak ellenére, hogy pusztán néhány perce csinálhatom. De amint kilépek innen, százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy belefutnék valakibe. Valakibe, aki jó eséllyel szóval tartana, ezzel megdöntve a terveimet a magányról. Csak pofázna-pofázna… Egyszeriben reggel lenne, aztán mehetnék is dolgozni! Habár… ha holnaptól váltok át remete-életmódba, teljesen megfelel az elgondolás.

Ezt nyomatékosítva bólintottam is, majd talpra álltam újult erővel, és robogtam is az ajtó felé. Ahogy azt magam után lendületesen be is csaptam, még hosszan hallottam a visszhangját a kihalt folyosón. Senki sincs kint. Mintha valaki vagy valami tenne meg mindent azért, nehogy én kis időre is nyugtot találjak! Biztos erről is 3971 kísértete tehet! Távol tart mindenkit tőlem, csakhogy el ne feledjem, hogy az Ő gyásza elsődleges! Hogy lehet ilyen önző!?

Persze… miért is zavar? Itt az esélyem egy magányos sétára. Fel a fejjel! Mi jobbat kívánhatnék most ennél? Egyes egyedül lehetek. Elmélázhatok a 1792-től szerzett információkon, miszerint 3971 több volt, mint barát. Végiggondolhatom, hogy érdemes e tovább kínoznom saját védelmem érdekében 3487-et. Hogy Senpai azért tagadja e meg a szerelmem magától, mert tart attól, hogy tönkretesz. És persze, ha már ennyi időm van, miért ne tegyem fel a kérdést magamnak; miért vagyunk itt? Vajon el kell agyaljak azon a lehetőségen, amelyet 3498 vetett fel, mely szerint ez a túlvilág? Azonban ha így van; hova tűnt mégis 3971…?

1792: 3971 szeretője, vizes

3498: a legrégebb óta ideérkező, pincér