21. fejezet

Zavaros vizeken

- Mit csináltál? – zavart meg, miközben gondolataimba mélyedve ültem Tőle nem messze, 3487. Ahogy hátrafordultam volna, megéreztem, ahogy a nyelve finoman végigsiklik a jobb lapockámon. Egy másodpercre megborzongtam – Ez az este még nem volt ott… - teljesen kirázott tőle a hideg, ahogy a kis hegeket nyaldosta.

- Kérlek, hagyd abba… - húztam jobban össze magam.

- Felizgat, mikor ezt csinálom? – hajolt újra közelebb, mire odébb mentem.

- Igen, úgyhogy hagyjál végre! – sietve elkezdtem felvenni a pólóm.

- De mi az? Te csináltad? – megint idejött hozzám…

- Ideges voltam… - igazítottam meg kicsit a felsőm, majd lehajoltam a többi cuccomért, mire éreztem, ahogy elsöpri a nyakamból a hajam, és gyengéden végignyal – Azt mondtam, elég! – rándultam össze megint miatta. Valami mégiscsak megváltozott Benne…

- Sajnálom… de ha ideges vagy, inkább rajtam töltsd ki a dühöd! Ne bántsd magad… - finoman megcirógatta az arcomat. Mi ez a megszólalás…? Át se érzi a bajomat…

- Öltözz fel, és menjünk! – léptem eggyel odébb, és kezdtem felhúzni az alsógatyám. Mégis mit gondol? Még, hogy Rajta töltsem ki a dühöm…! Vagy talán ezt is perverz célzásnak értette…?

Lassan megint teljes szerelésben sétálgattunk. Picit talán hűvösebben viselkedtem Vele, mint kellett volna… de hát, az Ő hibája! Miért kell ilyeneket mondania és tennie? Némán lépdeltünk az üres utcán. Köztünk, mintha csak jókora szakadék lenne, másfél-, egy méter üres légsáv feküdt. Vajon csak figyelmességből tartja meg Ő is a távolságot? Vagy mérges rám? Az arckifejezéséből megállapíthatatlan, hogy mire is gondol…

Már egészen az étterem közelébe értünk, mikor vette a fáradtságot, és megszólalt:

- Nem akarsz inkább visszamenni a szobába? Nem akarom, hogy miattam leszidjanak mindkettőnket…

- Nem igazán… és nem érdekel, ha kicsit leszidnak – rántottam vállat – Amúgy is, most már illene pár szót váltanom 3971-gyel. Bár biztosan 1792-vel van most elfoglalva… - habár nem hinném, hogy zavarná, ha beszélnék vele… az a tegnapi dolog cseppet ugyan még meg is ijesztett, de egyenesen rámutat, hogy minden esetben szívesen beszélget velem…

- És ha a szobádban várnád meg? – mit akar ez már?! Megértem, hogy hibásnak érzi magát az ilyen kis hülyeségek miatt is, de… - Viszek neked fel kaját, úgyhogy amiatt se kell aggódnod! – nem is az zavarna, ha nem kapnék kaját!

- Ennyire ki akarsz magadnak sajátítani? Vagy miért nem vagy képes megengedni, hogy beszélgessek a barátaimmal?! – emeltem meg most már a hangom.

- Ezt nem értheted! Menj vissza a szobába, kérlek! – ragadta meg a csuklómat, és állított meg egy épületnyire az eredeti céltól.

- Nem! – miért nincs bennem annyi erő se, hogy megszabadulhassak a szorításától? – Engedj el!

- Kérlek, menj vissza a szobádba! – próbált nyugodt hangon beszélni velem.

- Nem! Nem! Nem! – ráztam hozzá vadul a fejem.

- Akkor kénytelen vagyok magam hazarángatni Téged – hátraarc, és elkezdett rángatni a hatalmas, szürke ház felé.

- Nem! Hagyjál békén! – rángattam a kezemet, de rám se nézett – Utállak! – ez sem hatott. Egyre kétségbeesettebben ordítottam rá. Elhordtam mindenfélének, miközben Ő meg se rezzent. A lépcsőn is gond nélkül felrángatott – Takarodj a közelemből! – kiabáltam utoljára, miután becibált a szobába, majd az ágyamra lökött.

- Sajnálattal közlöm, hogy a kérésednek jelenleg nem fogok eleget tenni… - mondta mellém ülve.

- Te szemét! – vágtam hozzá a párnám, majd felpattanva rohantam az ajtóhoz, mire fölöttem nekitámaszkodott, így meggátolva, hogy akárcsak résnyire is kinyithassam – Sosem bocsátom ezt meg Neked! – ordítottam a képébe, mire keserűen csak elmosolyodott.

Megint össze vagyok zavarodva… Visszahuppantam mérges arccal az ágyra, de közben a fejemben vadul kavarogtak a gondolatok. Miért? Miért nem hagy kimenni? Már reggel is azt akarta, hogy egész nap ki se mozduljak… Mi a fene történik? Ha megkérdezném, tuti nem mondaná el nekem… Mit akar? Ha még mindig csak szexuálisan frusztrált, akkor már rajtam lenne, vagy valahogy közölte volna. Akkor mégis mi másért zár be engem a szobánkba? Fogságban tart? 3487 nem épp egy gonosz sárkány, aki elrabolja a herceget… Inkább csak próbálhat megvédeni valamitől… Na de mitől? A fekete fény is elmúlt… Mégis miféle veszély fenyegethet, amiről én nem tudok? És vajon Ő honnan tud róla? Mennyi ideig akar itt tartani engem? Talán tényleg egy egész napig? Vagy még tovább?! Oldalt pislogva ránéztem. Az arca szomorú volt… Túlzásba vittem a szitkokat… Vagy más jár a fejében? Mi van, ha megtudta a 2178-cal való egyoldalú kapcsolatomat, és attól tart, Senpai idővel beleegyezik? Vagy várjunk csak! Valaki látott minket 3971-gyel, és feltűnt neki, hogy reagáltam a dologra, amit elmesélt 3487-nek, és… Nem szabad túlbonyolítanom! Meg kell kérdeznem Tőle, hátha legalább csekély mértékben információval szolgál!

- Öhm… 3487… - néztem rá, mire lassan rám emelte a tekintetét kérdően – Miért is nem engedsz le engem? – csak visszanézett maga elé, és némán üldögélt tovább – Tegnap mindenki elég stresszes volt, így az alapján nem hiszem, hogy volna miért ítélkezni… - az arcán egy másodpercre kérdő pillantás ült ki. Akkor nem 3971 miatt… - Féltékeny vagy valakire?

- Ne kérdezgess tőlem hülyeségeket… - állt fel az ágyról – Kimegyek az ajtó elé.

Rossz kérdéseket tettem fel, francba! Mit tudok egyáltalán idebenn csinálni? Ki akarok menni! Az ajtóhoz mentem, de amint résnyire nyitottam, 3487 hátának ütközött.

- Nem lehetne, hogy legalább…

- Nem! – kattant vissza a zár, ahogy becsukta. Ki akarok jutni innen! Az ágyra kuporodva agyaltam azon, mit is tehetnék, hogy kijussak. De még egy árva gondolatom se támadt, amire van bármi lehetőség…

- Miért? – martam újra a hegekbe. Éreztem, ahogy felnyílva megint lassan végigcsordul a hátamon egy-egy csepp a vörös folyadékból. Itt akarom hagyni ezt az egészet! Nem kell nekem se Senpai, se 3487, se barátok! Senki sem! Csak tűnjek el ezekről a zavaros vizekről!

-------------