19. fejezet

Úgy, mint rég?

Majd szétvet az ideg. Közben meg úgy sétálgat mellettem ennek egyik okozója, mintha pár perccel ezelőtt nem ő mondott volna ilyen felkavaró dolgot! Bár nem is mondott… csak olyan átlátszó kifogásokat adott, hogy egyértelművé tette a kijelentést, miszerint 2178-nál van 3006! Mégis mit tehetnék? Nem kell megbizonyosodnom a dolog felől, hiszen az egyértelmű… De valahogy képtelen vagyok belenyugodni! Tudom, hogy undorító tőlem, hogy gondolatban felkoncolom a szobatársam, mert 2178 kíméletlen auráján sikerült átjutnia. Azonban nem hagyhatom annyiban a dolgot! Senpai az enyém! Csak az enyém! Habár… miket is beszélek… lényegében tudomást sem vesz az érzéseimről, amikkel anno nap, mint nap bombáztam (ha van lehetőségem rá, a mai napokban is…)! Csupán egy álom, hogy én valaha is megkaphassam… Annak idején már szinte könyörögtem neki, hogy segítsen ki legalább egy éjszakára, de… szívtelenül kidobott… Azóta pedig csak még inkább próbál kerülni.

- Ugye már nem azon töprengsz, hogy kinél van 3006? – nézett le rám 3487, miután megint csak némaság ülepedett közénk.

- Nem – az már teljesen világos…

- Ennek örülök – mosolygott le rám, közben kicsit a hajamba túrva – Nem szeretem, amikor ilyesmi miatt aggódsz – a szemem sarkából láttam, ahogy egyre közelebb húzódik hozzám. A keze az enyémért nyúlt… A következő lépéssel picit távolabb léptem tőle, mire a közeledését abbahagyta, zsebre vágva a kezeit – Régen voltunk lenn a parton… - sóhajtott fel nosztalgikus tekintettel. Csak tudnám, ilyenkor mi jár a fejében… úgy mosolyog a távolba… - Elmehetnénk a sziklás rész felé is! Onnan a legszebb a víz… - ezt én mondtam neki annak idején… rendes tőle, hogy felemlegeti, mikor ennyire üresnek érzem magam... Egy másodpercre elmosolyodtam. Jól esik, mikor törődik velem… - Tudod… régóta szeretnék kérdezni Tőled valamit… - kíváncsian ránéztem. De Ő szilárdan előrefelé tekintett – Miért vagy együtt Velem? – megdöbbentem. Milyen kérdés ez? Megtorpantam, mire 3487 is leállt. Nem nézett rám.

- Ezt meg… hogy érted?

- Annyira… boldogtalannak látszol mellettem… - elcsuklott a hangja. Ő most… sír? – Én… azt akarom, hogy boldog legyél. Mégis, mostanában egyfolytában csak bajt okozok Neked! – nem. Nem sír. Annál erősebb… - Én már nem értem… mikor mit akarsz, és egyfolytában csak rossz döntéseket hozok… - átöleltem hátulról.

- Nem tettél semmi rosszat…

- Nem tudod, mit tettem… - fogott rá finoman a kézfejeimre, és szorosabbá vette az ölelést.

- Azért vagyok együtt Veled, mert szeretlek – bizonygattam a hátába nyomva az arcomat. A pajzsos dumát előtte nem vághatom le, mert még félreérti…

- Sajnálatból ne legyél együtt velem… - ezt Ő se gondolhatja komolyan! Sajnálatból?! – Amióta felébredtél ebben a világban, nem néztél rám férfiként… - mi?! Meg kell hagyni, hogy addig az éjszakáig ez tényleg így volt, de ilyet mondani… - Bármit megteszek Érted… ez miért nem ELÉG jó?! – remegett. 3487 teljes testében remegett. Nem a dühtől. Miattam… - Mi hiányzik belőlem? – bármit is mondhatok, csak rosszabbá teszem a helyzetet. De akkor mégis, mit kéne tennem? Kétségbe ejt ez a szerepcsere… - Francba! – emelte az egyik kezét az arcához – Nem tudlak megvédeni… - lassan az ölelésem a szabad karjára vezettem. Meg kell valahogy békítenem! És szexről szó sem lehet, mert akkor csak még inkább ostorozni fogja magát, amiért „rám erőltette magát”… Ez az egész a fekete fény miatt van? Tudni akarom, mi ez! Csírájában akarom elfojtani! Megőrjíti ezt a világot. Züllötté teszi! – Bármit megteszek, hogy boldog legyél… - vont magához. Éreztem, amint egy forró könnycsepp a nyakamhoz ér. Nekem kéne Téged vigasztalnom… idióta… Hosszan ölelt még. A könnyeit hamar elfojtotta – Sajnálom… ezzel is csak a terhedre voltam, igaz? – nézett le rám. A hangja már nyugodtabb volt.

- Ne beszélj hülyeségeket! Igen. Mikor ilyeneket mondasz, csak zavarsz… - bújtam duzzogó hangon a felkarjába. Ez az idióta… nem merjen ilyeneket mondani! Ha itt hagyna engem… teljesen védtelen lennék…

- 81…! – eszmélt fel abban a pillanatban 3487, ahogy a nyakába karolva, lábujjhegyre állva érintettem meg az ajkaimmal az állát, majd kicsit nyújtózkodva végre rendesen megcsókolhattam. Ne hagyjon el engem! Tudom, hogy önző vagyok és semmi jogon nem tehetnék ilyesmit… de Ő csak az enyém! Lejjebb hajolt, mire teli talpra ereszkedhettem. Karjait körbefuttatta a derekamon, és lágyan viszonozta a csókom – Ezt most miért kaptam? – miért is? Én nem fogom elmondani neki, hogy önös érdekek vezérelnek… elégedjen meg a csókkal! – Mindenesetre… szeretlek! És ha valamit szeretnél, mondd el nekem! – ne hagyj itt! Most csak ennyit szeretnék! – Akkor mehetünk tovább? – mosolygott újra rám. Az arcán semmi sem árulkodott az előbbiekről… A könnyei felszáradtak…

- Ühüm – öleltem megint a karját, mire lassan sétálni kezdett tovább a cél felé. És vajon Ő, miért épp Engem szeret? Tört fel bennem a kérdés. Meg kéne kérdeznem? Nem tudom, jól jönne-e ebben a helyzetben… De valamiről beszélnünk kéne, különben megint beüt a kínos csend! – Miért mentél át 4522-höz az este? – ez után a nem régi monológ után úgy gondolom, valóban csak beszélgettek… Persze könnyen pofára eshetek…

- Rólad beszéltünk… - rólam? – Ne lepődj már meg ezen ennyire! Bemenekültél a mosdóba, és bezárkóztál! Valakitől tanácsot kellett kérnem… - meg kell hagyni, nem lehettem könnyű eset… na de akkor is! Nem kell a barátaival kibeszélnie, mit csináltunk az ágyban, ami miatt begőzöltem! – Mondtam neki, hogy szörnyen erőszakos és önfejű voltam Veled, és szeretném valahogy jóvátenni… - jóvátenni?! A zuhanykabinban szeretkezett velem a következő találkozásnál! – Azt mondta, mindenképp mondjam ki az érzéseimet előtted, attól függetlenül, hogy nem vagyok túl beszédes… Segített kicsit a megfogalmazásban, ami gondolom feltűnő volt eléggé… - vakarta zavartan a feje hátulját. Valahogy akkor eszembe se jutott, hogy ne 3487 szavai lennének ezek… - És ajánlotta, hogy ha hozzád nyúlnék, azt próbáljam a lehető leggyengédebben… De ezt utólag is sajnálom… mikor együtt vagyunk, képtelen vagyok türtőztetni magam… - csak elmosolyodtam. Mindig is különleges bánásmódban részesít… azt a bizonyos alkalmat, mikor megrémisztett azzal, ahogy megtette, azt leszámítva olyan az életem Vele az oldalamon, mint egy hercegnek…

- Semmi okom panaszra… - néztem el halványan elpirulva – Nagyon jó voltál… - éreztem, ahogy a kezeim között megfeszül a karja egy másodpercre. Felnéztem rá hosszan, mire megtorpant, maga elé húzott, és újra hosszan csókolt. Úgy tűnik, minden kezd rendbe jönni…

-------------

3006: 8119 mindenkivel kritikus, "vizes" szobatársa

4522: 3487 egyik barátja és munkatársa