10. fejezet

Az ítélkező különc

Persze nem gondoltam komolyan, hogy átmenjek 4387-hez. Ennyire mélyre még nem süllyedtem. Arról nem is beszélve, hogy biztosra veszem, nincs egyedül jelenleg… Neki már szinte a munkájává vált az olyan kliensek kielégítése, akik „rászorulnak”. Van két másik srác is, akik hasonló cipőben járnak, csak 4387 velük ellentétben szigorúan csak férfiszerepben vállalja. De amúgy egészen tűrhető alak. Mikor épp „nem dolgozik”, teljesen normális és jó fej. A hallottak alapján pedig az ágyban is kifejezetten jó… Mikor egyszer beszélgettem vele, azt mondta, hogy ha megtalálja a neki megfelelő embert, akkor felhagy ezzel és kincsként fog vigyázni arra a személyre. Azonban, hogy csak túl válogatós-e vagy más oka van, hogy igazi kapcsolata még nem volt, azt nem tudom.

Végeredményben a lépcsősor tetejére értem. Nem igazán jutott eszembe senki a bent lévők közül, akivel átbeszélhetném az ilyen dolgaim… Lassan elindultam lefelé, kezemet a fémkorláton vezetve. Talán ki kéne találnom valami rögtönzött elfoglaltságot, amibe ideiglenesen belefeledkezhetek. Az alkohol mára sajnos tiltva van a fekete fény miatt… A gond, hogy bárhová megyek, csak párokat fogok találni, vagy panaszkodó szingliket. Ezek társaságában kénytelen lennék minduntalan 3487-re gondolni! Megtorpanva leültem az egyik lépcsőfokra, tovább agyalva a lehetőségeken. Közben az egyik kezemmel egy kék fénycsíkkal játszottam. Ahogy hozzáértem, elfehéredett az ujjaim körbeölelő fény. Szórakozottan figyeltem a jelenséget.

- Szép… - hallottam meg közvetlen mellőlem egy gyerekhangot. Ijedten kaptam rá a tekintetem. 3498 kényelmesen üldögélt pár centire tőlem. Nagyot nyeltem. Rémisztő ez a némasága, miközben az ember közelébe férkőzik…

- Szia! – szedtem rendbe a halálra vált arckifejezésem egy mosollyá változtatva – Mire értetted, hogy szép? A fény?

- Az… - bólintott rá halványan, érzelmetlen arccal, ahogy a fényt nézte.

- Most is valami furcsaságra gondolsz? – az a reggeli nekem kicsit sok volt…

- Mire érted…? – kérdezett vissza.

- Hát… tudod, reggel beszéltél olyanokról, hogy élők vagyunk-e meg ilyesmik… - emeltem ki az ujjaim a fényből.

- Értem… Nem…

- Nem gondolsz furcsaságokra? – megrázta a fejét – Mindig is ilyen voltál? – csúszott ki a számon a kíváncsiságomból fakadó kérdés.

- Milyen…? – az egységes hangvétele meg se tévesztett már. Tudja, mire gondolok, és megint kezd idegessé válni…

- Zárkózott… - talán inkább kifejezéstelen, ijesztő, szűkszavú, idegesítő…

- Nem tudom… - bambult el – Nem emlékszem a régi énemre… - ahogy senki sem…

- És amióta itt vagy? – a szemei újra rám figyeltek.

- Igen…

- Csak néha már azt hiszem, hogy csak Velem van gondod – nevettem fel kínosan, mire továbbra is rajtam tartotta a tekintetét. Hupsz! Talán most mondtam valami rosszat?

- Nem utállak… - na most megnyugodtam! Mi az, hogy „nem utállak”?!

- Én kedvellek – mosolyogtam rá – Mindig őszinte vagy – még ha az arcod ezt nem is mutatja… Valójában tényleg nincs bajom vele. Különc, de rendes fiú.

- Őszinte…? – pislogott maga elé. Valami rosszat mondtam? Nem. Úgy tűnik, tetszik neki…

- És, ha jobban megismer valaki, tudhatja, hogy rendes srác vagy – ne tévesszen meg a babaarc! Nem szabad hozzáérni, miközben kedveseket mondasz róla!

- Valóban…? – a tenyereit nézte elgondolkodva a villódzó fényekben. Beszélnem kell még valamit… de mégis mit mondjak még neki?

- Gondolkoztam azon, amit reggel mondtál… - megint rám nézett – És szerintem élünk! Elvégre mindent érzünk, szükségünk van a fennmaradáshoz vízre és élelemre, azt nem is említve, hogy bár kortalanok vagyunk, meghalhatunk mi is.

- Élnénk…? – tartotta egyik kezét most ő egy fénysávba.

- Ha egy másik világban meg is haltunk, itt minden bizonnyal élünk! – semmi jelét nem mutatta, hogy továbbra is figyelne rám… - Én kimegyek az utcára. Majd még találkozunk. Szia! – köszöntem el, mire éreztem, ahogy a kis keze a ruhaujjamba kap – Hm? – pillantottam le rá.

- Te miért nem félsz a fekete fénytől…?

- Hogy jön ide most a fekete fény?

- Csak válaszolj…!

- De honnan veszed egyáltalán, hogy nem félek tőle? – kérdeztem újból vissza.

- Itt sétálgatsz össze-vissza a fényekkel játszva…

- Ez igaz… - törődtem bele – De a fekete fényről nem sok mindent tudok, így nem értem, miért kéne félnem tőle.

- Micsoda idióta… - jelentette ki hűvösen.

- Te se tűnsz olyannak, aki fél – mondtam, mire rám nézett kifejezéstelen tekintetével.

- Azt hiszed, nem félek…?

- Igen. Te épp úgy, mint én tengsz a környéken és az olyan „idiótákkal” beszélgetsz, mint én! – éreztem, ahogy a kis ököl a tarkómnak csapódik – Au! Ezt most mégis miért kaptam?

- Idegesítesz… Ne idiótázz le ilyen módon se…!

- Jól van, jól van! – masszíroztam a sajgó nyakam. Akkor nekem is jogom lenne adni neki egy tockost? Ugyan… A kettőnk közti szintkülönbség a tekintélyben ég és föld – Szóval Te félsz a fekete fénytől?

- Csakúgy, mint rajtad kívül mindenki…

- Értem. Akkor tévedtem – rám emelte a szemeit egy másodpercre, majd vissza.

- És az ismeretlentől sem félsz…?

- Előre félni valamitől, amit még sose láttál, felesleges.

- És a barátaidat se félted…? – a gyomrom abban a pillanatban görcsbe rándult.

- De… nagyon is – hosszan bambult némán, majd elengedte a ruhám.

- A sorsuk ismeretlen… - pontosan. De az az ismeretlen mindenképp rossz… - Menj csak…! 3487 már keres… - nem hallottam a hangját. Honnan veszi ezt? Biztosan kifinomultabbak az érzékei is.

- Oké. Szia! – intettem, majd folytattam az utam lefelé a lépcsőn. Honnan tudja, hogy nincs ínyemre most a találkozás 3487-tel? Áh… biztos erre is van valami frappáns magyarázata! Megtorpantam, majd hátra fordulva már szóltam volna neki, ha lett volna kihez beszélni… 3498-nak hűlt helye volt. Ez a fiú… rejtélyesebb, mint hittem! Ennyi furcsaságot beszélni, annak ellenére, hogy milyen szűkszavú!

Kinyitottam a kaput, majd magam mögött behúzva nekiindultam a napfénnyel ölelt utcán. A hideg, szürke épületek egységes sorfala kissé kényelmetlen érzést erőszakolt ki belőlem. Még ebben a gyönyörű időben is rendezett, katonás, komoly képet mutattak. Bárhogy is kerültünk ide, ez a hely egy érzéketlen és rosszérzetű mű. Még a verőfényes napsugarak is lepattannak a szürke falakról… Ezek az épületek taszítják a szépséget.

A sor ezen végén legalább egy szelet természet van! A hatalmas, sós víz üres, kristálytiszta, áttetsző hullámain az alatta elhúzódó homokra vetődő fények vöröses játéka mindig is fantasztikus volt. Sokak szerint rémisztő ugyan, de az én szememben maga a csoda ez a látvány!

Sietve ledobtam a cipőm és a zoknim, majd feltűrt nadrágszárral a hullámok közé gázoltam. A vöröses homokszemcsék selymesen ölelték körbe a lábujjaim. A hűvös víztől viszont egészen kirázott a hideg. De nem igazán érdekelt a dolog. Kicsit beljebb sétáltam, míg a nadrágom aljáig fel nem csaptak a hullámok. Elég erősek voltak. Szinte kilökik a lábaim alól a puha homokot! Vagy engem gáncsolnak el? Abban a másodpercben, hogy megadóan visszafordultam volna, egy hasamig felcsapó hullám hozzásegített a természettel való eggyé válásban… Így végül ázottan másztam ki a vízből. Vacogva csavargattam a ruháimat. Ilyen az én szerencsém… Csak nekem juthat eszembe ilyen őrültség, hogy belemenjek a vízbe!

-------------

3498: a legrégebb óta itt élő, 10-12 éves kinézetű fiú