13. fejezet

Igenis tud magán uralkodni!

Nem sokkal az „eset” után 3487 nyugodt arckifejezéssel segédkezett a megmosdatásomnál (ha már bemocskolt…). Az első pillanatokban nem is akadt gondom vele, bár ez feltehetőleg még az akkori lelkiállapotom miatt volt…

- Nem volt még neked elég?! – keltem ki magamból, mikor a kezei már nem a felsőtestemen jártak.

- Először is, miért kell minden apró mozdulatomat vagy kijelentésemet szexuális zaklatásnak látnod?! – közben egészen a falhoz kerültem. Mi ez, ha nem az?

- Másodszor pedig? – egy másodpercre elgondolkodott, majd folytatta:

- Veled bármikor… - és hozzá ez a kéjenc mosoly… az arcom színe valahogy a főtt rákéval lehetett azonos miatta.

- Idióta… - a mellkasára téve a tenyereim próbáltam eltolni magamtól – Zavarsz…

- Látod… most is. Rögtön zaklatásnak veszed, ha a közeledben vagyok – és miközben ezt mondja, csak mélyen az arcomba néz… - Bár nem mondom, hogy emiatt az arckifejezés miatt nem fordult meg egy-két csúnya gondolat a fejemben…

- Azt mondtam, zavarsz! Hagyj már kicsit! – löktem meg jobban, mire letörölte a képéről a mosolyt.

- Sajnálom… A szobában leszek… - fordult meg, és nyitotta az ajtót. Francba! Megint ilyen hangulatban távozik. Ez így egyáltalán nincs rendben. Én rontottam volna el? Nem! Én csak ki vagyok készülve. Csak a tegnapestétől számítva már háromszor mentem el! Odalenn bárhogy is nézzük, tropa vagyok! Ő meg jön a dumáival… Néha magába nézhetne! Kinézetre is már huszonévesnek tűnik, nem egy idecsöppent tinédzsernek! Arról nem is beszélve, hogy már három éve itt van! Igazán megtanulhatta volna már kezelni a farkát! És újfent én érzem magam rosszul miatta… Tudom, hogy a fekete fény gondolata zavarja, azonban ez nem jelenti, hogy így kell viselkednie! De ha végiggondolom, amit eddig értem tett, valóban megérdemelhetne tőlem egy kis kölcsönös segítséget…

A gondolataimba mélyedve letusoltam végre. Nem fogom hagyni, hogy megint ledöntsön! De mindent megteszek, hogy ne kelljen rossz hangulatban töltenünk ezt az estét! Csak tudnám, hogy is valósítsam ezt meg…

- Öhm… 3487… - dőltem az ajtó oldalának, kilépve a fürdőből. Kissé most is feszélyezve éreztem magam, hiszen az ázott cuccaim miatt csak egy szál alsógatyában voltam… - Sajnálom… - kissé bambán figyelt engem.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Fáradt vagy. Inkább feküdj le aludni! – francba! Ha ágyba dőlök, én tényleg rögtön be fogok aludni! Ezt pedig semmiképp se hagyhatom, hiszen 3487 egész éjszaka feltehetőleg ott fog ülni és görcsölni…

- Dehogynem! – indultam el felé, majd mellé ültem az ágyon – Nem aludhatnék ma is Veled? – öleltem át a karját, és néztem fel rá.

- Ne kísértsük a sorsot! – húzta el a karját és csúszott kicsivel odébb.

- Sajnálom… - ismételtem el halkan – Mit akarsz még hallani? – éreztem magamon a tekintetét. Csend volt. Nem tudtam, mit is mondjak. Pedig biztosra veszem, hogy vár valamit… A fekete fényről jobb, ha nem beszélek – Tényleg… sajnálom… - a tenyere a fejem tetejére rakta, és finoman összeborzolta a vizes hajamat. Újra felnéztem rá – Vagyis?

- Nem Rád vagyok mérges… Sokkal inkább magamra, amiért nem tudok lenyugodni végre… pedig Te is itt vagy velem! – a felkarjához bújtam.

- Kérlek, akkor aludj mellettem!

- Mondom, hogy csak megint rád másznék! És nem hiszem, hogy tudnék aludni…

- Légy szíves! – rángattam a ruhaujját.

- Úgy viselkedsz, mint egy kisfiú! Vagy értsd meg a nemleges válaszomat, vagy ha most arra akartál célozni, csak nem akartad kimondani, hogy újra akarod, akkor mondd azt, mert számomra ez nem elég egyértelmű!

- Hülye! – hagytam ott, majd az ágyam helyett az ajtóhoz mentem.

- Mindjárt besötétedik! Ilyenkor már nem szabad elhagyni a szobád! – hallottam mögülem, de nem igazán akartam megérteni, és bezártam magam mögött az ajtót.

- Idióta! – csúsztam le az ajtónak dőlve a padlóra. Duzzogva összekulcsoltam a kezeim a térdeim tetején, majd a fejem is ráhajtottam – Csak egy idióta! – ha jobb neki, hogy vele vagyok, akkor minek tol mégis el magától? Százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy képes visszafogni magát (főleg a maiak után…)! De Ő mégis van olyan gyökér, hogy csak azért is kirak az ágyából… Hallottam, ahogy mögöttem csippan egyet a zár, mire felugrottam, és őrült módjára rohantam a lépcsők felé. Ha magányt akar, akkor maradjon csak, ahol van! Egy pillanatra se akartam hátranézni. Sietve fordultam be a lépcsőfordulón, mire telibe nekimentem valakinek, minek hála néhány lépcsőnyit gurultunk lefelé. A fogaim között sziszegve próbáltam feltápászkodni.

- Au! Te meg mi a faszomnak rohansz ilyenkor lefelé?! – a szőke tincsek között sikeresen ráismertem 1667-re. Sikerült még a száját is felrepesztenem…

- Bo… - kezdtem volna neki, mikor feltűnt, hogy telibe rajta landoltam. Egy szál alsógatyában, szétterpesztett lábakkal… Láttam, ahogy végignéz rajtam – Mit nem gondolsz! – kezdtem volna feltápászkodni, mikor vigyorogva visszarántott.

- Én aztán semmit… De így nézve, egész cuki vagy! – ha nem lettek volna lefogva a kezeim, azon nyomban bemostam volna egyet neki – Nem szeretnél a fekete fénynek áldozva, ma éjjel az enyém lenni? – még nem ért a végére, mikor feltűntek a folyosón visszhangzó rohanás hangjai. Már nem lehetett messze…

Valamiért akkor helyesnek tűnt az ötlet… Vadul megcsókoltam. 1667 egyértelműen meglepődött a dologtól, de pár másodperc múlva felocsúdva dugta át nyelvét a számba. A karjaim is kiszabadultak, mire körbeöleltem a nyakát. Lelki szemeimmel már láttam is, ahogy 3487 a lépcső tetején állva, falfehéren néz minket… A szőke srác kezei egy pillanat alatt a fenekemnél voltak. Nem sokat várakozva, egy mozdulattal a gatyám alá nyúlt, majd egyik ujjával belém hatolt. De abban a másodpercben ki is vette… Ahogy összerándult alattam, arra következtettem, 3487 ideért…

- A jó kurva anyádat! – hallottam a szőke srác sziszegő hangját, miközben egy kar éreztem, amint a derekamnál körbeölel, majd leránt 1667-ről – Mégis mi a fene van?! Ő már az exed, nem? Nincs jogod megtiltani… - hirtelen elnémult, ahogy ránézett.

Úgy éreztem, a gyomrom cseresznyeméretűvé zsugorodik… Mit fog velem tenni, ha a szobába érünk?! Most már kezdem elhinni, hogy nem tud uralkodni magán… De azt se tudtam megérteni, miért is tettem ezt az előbb! Lehet, hogy mégiscsak én vagyok kettőnk közül a hülye…

A lépcsők tetejére érve lerakott, majd megigazította az alsógatyám, és nem hagyva, hogy saját lábaimon menjek, újra felemelt. Úgy tartott a karjaiban, hogy kezdtem magam kínosan érezni már emiatt is! Az az időtartam pedig, mire végigértünk a folyosón hosszabbnak tűnt, mint eddig valaha…

-------------

1667: az idegesítő és perverz munkakerülő