20. fejezet

A természet lágy ölén

Csak ketten voltunk lenn a parton. A környékből nyugalom áradt. Egész úton alig szóltunk egymáshoz, de nem is igazán éreztem neki szükségét. Csak sétálgattunk, és párszor megcsókolt vagy megölelt. Végre eltűnt belőlem az előző este felgyülemlett stressz. Ahogy a part szikláira felsegített, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek egy családi kiránduláson. Egyre jobban örültem ennek a szabadságnak 3487-tel. A táj gyönyörű volt. A sziklák vadregényesek. A vízfelszínen áttörő napsugarak most is szemkápráztatóan derítették fel a vöröses homokot. Ő is igazán boldognak tűnt végre! A végén szórakozottan fröcsköltük egymást kicsit, majd kifeküdtünk a partra. Az eget nézve egymáshoz bújva.

- Igazán… jól éreztem magam – mosolyogtam rá oldalt. Némán figyelt engem. Kifejezetten kellemes volt… Hosszan néztünk egymásra, majd visszatért a tekintetünk az égre egy puszi után – Lassan vissza kell mennünk ebédre… – sóhajtottam fel.

- Ne! Még maradjunk! – ölelt magához 3487. Éreztem, amint mélyen magába szívja az illatom – Csak még egy kicsit… - mint egy kisgyerek…

- Rendben… - egyeztem bele rögtön. Elvégre mi bajunk is lehetne, ha lekésnénk azt a napi egy étkezést…?! De nem tudok igazából nemet mondani most Neki… Tegnap óta először nem feszengek mellette…

- Mi lenne, ha ma a szabadban csinálnánk? – súgta a fülembe.

- Ha ezt szeretnéd… - egészen felhevített az ötlet. Villódzó, kék fények helyett a nap aranysárga sugarai világítanának meg minket, ahogy eggyé válunk… Jaj! Ez már túl nyálasan is hangzik…

- Csak, amit Te… - csókolta meg a nyakam lágyan. Mocsok! Ez már nem törődés kérdése! Jelenleg csak azért mond ilyesmit, hogy kegyetlenül kimondassa velem ezeket a mocskos szavakat! Idegesít…

- 3487… - pillantottam rá oldalt.

- Hm? – nézett rám kíváncsian. Mi ez a tekintet? Nem várta, hogy rögtön reagálok?

- Áh, semmi! – akkor várjunk még ezzel.

- Mondjad csak! – hajolt felsőtestével fölém. Csak sármos mosollyal figyelt… annyira kínos!

- Nem mondom! – takartam el az arcomat a kezeimmel.

- Mit szeretnél? – közben éreztem, amint a tenyere forrón besiklik a felsőm alá – Szeretnéd itt csinálni? – suttogta. Éreztem, ahogy kivörösödök a fülemig – Mit tegyek, hogy választ kapjak? – de közben a másik keze már a nadrágomon volt – Hol szereted jobban, ha izgatlak? Itt? – az ujjai lassan simítottak végig a farmer zipzárjánál – Vagy itt? – nyúlt be a nadrág alá a hátamnál – Nos? – összeszorított fogakkal tűrtem, ahogy váltogatja a kettőt, útközben lejjebb húzva a farmert rajtam – Mondd ki, mit szeretnél! – hajolt a fülemhez. A hangjától megborzongtam. Ő is felizgult…

- Nem… - nyögtem egy könnycseppet is elejtve, ahogy tágítani kezdett.

- Miért nem? Addig nem folytatom… - a kezeimet elvéve az arcom elől öleltem át, és húztam magamhoz. Ne szórakozzon, csak csinálja! – Csak ölelgetni szeretnél? – cukkolt tovább mosolyogva. Annyira idegesítő tud néha lenni… Vajon milyen reakciót kapnék rá, ha tényleg abbahagynánk? Neki is szükséges, tehát biztos tenne valamit…

- Nem – büszkén elmosolyodott – Menjünk ebédelni most már! – szerencsére a hangom nem remegett be ez alatt a mondat alatt, így még egészen komolyan is hatott.

- Mi? – nézett rám ijedten – Ilyen állapotban? – szántott végig a nyelvével a nyakamon.

- Pontosan – böktem ki gyorsan, mielőtt újra remegni kezdenék az élvezettől.

- 6918 biztos elsőre szúrna ki minket magának – nevetett fel – Az étteremben akarod csak folytatni? Vagy menjünk a szobába?

- Nem. Éhes vagyok. Menjünk ebédelni – kínszenvedés volt normális hanghordozással beszélni így…

- Na de…! – milyen kétségbeesett arckifejezés! Megérte ezt kijátszani… - Hadd tegyelek a magamévá itt és most! – hajolt a nyakamba könyörgő hangon. Idióta… ilyen könnyen a csapdámba esni…

- Ha ennyire nem bírsz várni… - fejeztem be a játékot egy utolsó, fegyelmezett mondattal.

- Tudok! – tápászkodott fel rólam a legnagyobb meglepetésemre – Induljunk! – a szavai még mindig kéjesen zengtek… Hogy lehet ennyi önuralma? És most a saját csapdámba estem? Áh! Csak abba kell hagynom a színészkedést… Bár ezzel csak valóban veszítek ellene, ha kimondom azokat a szavakat, amiket vár… De Vele ellentétben bennem nincs annyi tartás, hogy most abbahagyjuk…

- Várj! – kaptam el a karját, és finoman húztam vissza magam felé – Tegyél magadévá… itt és most! – zavarodott arccal mászott újra fölém.

- Bi… biztos, hogy ezt akarod? – nézett le rám. Rám, aki full vörösen a saját maga által kitervelt csapdába esett…

- Igen… - öleltem át a nyakát, mire csókot kezdeményezett. Elfogadóan hagytam a nyelvünket szabadon játszadozni egymással, minek következtében 3487 egyre forróbbá tette a csókunk. Éreztem, ahogy megfoszt a gatyáimtól, és intenzíven elkezdi használni az ujjait. Majd pár pillanattal később mintegy szünetet tartva megválik a saját ruháitól is.

- Akkor kezdem… - szakította félbe a csókunk. Csak halványan bólintottam, miközben próbáltam lazítani – Minden rendben? Megálljak egy kicsit? – kérdezte, ahogy az ajkamba harapva felnyögtem, összerándulva az érzéstől. Mindig… annyira figyelmes. Csak ráztam a fejem – Hogy szűkülhettél össze így ennyi idő alatt? – ne kérdezz ilyesmit! – Kezdhetem? – hevesen vettem a levegőt. Igen! Kezdj el mozogni! Ujjaim a vállába martak, ahogy visszafogottan nekikezdett. Hogy képes a tegnapi alkalmak után is ennyire energikus lenni? Főleg, hogy közben egész este szemhunyásnyit sem aludt? – Jó így? – tudja, hogy jó! A vak is láthatná a reakcióimból, hogy jó! Komolyan! Szerintem aktus közben beszédesebb, mint bármikor máskor! De képtelen vagyok megszólalni. Ha kinyitnám a számat, csak illetlen hangok hagynák el… - Szeretlek – csókolta a nyakam megint. A tempója lassan, de magabiztosan növekedett. A mellettem támaszkodó karjai finoman a derekamra kulcsolódva emeltek meg egy kicsit. Felegyenesedett, és úgy folytatta. Hirtelen egyik kezével feljebb vándorolt, és az ölébe segített. Hangosan felnyögve ültem bele mélyen a farkába. Éreztem, amint egyre inkább izzadni kezdek. De lehetetlennek tűnt, hogy a fáradtság gátat vessen a lovaglásomnak. Nyaka köré fontam újból a kezeim, és csókolva, rátámaszkodva mozgattam tovább a csípőm. Ijesztően gyorsan a csúcs közelébe értem! De képtelen vagyok várni! Figyelmeztetni se fogom tudni, hiszen a hangom most se merem még kiereszteni… - 8119… - éreztem, ahogy segítőkészen Ő is egyre inkább gyorsít. Nem bírom tovább! A vállaiba mélyesztettem a körmeim, a csókunk abbamaradt egy másodpercre és minden izmom összerándult. 3487 is megrökönyödött egy kissé – Ez… gyors volt – mondta, ahogy gyermetegen hozzábújtam szorosan – Várj egy kicsit… - emelte meg kissé a derekam, kihúzva belőlem a farkát. Utána akaratosan másztam vissza az ölelésébe – 8119… - simogatta a fejem tetejét. Tudom… Ő még nem sült el… Néhány pillanat múlva odébb mentem kicsivel. Reméltem, hogy most nem vár tőlem orális kényeztetést… - 8119… - nyögte, közben megállás nélkül mozgatva magán a kezét. Kissé kínos lehet ez így neki… De mikor már ennyire önkívületben van, nem szívesen vállalok ilyesmit… Olyan szánalmasan érzem magam… ha én kevésbé gyorsan élvezek el, nem kéne 3487 mellett ülnöm, és hallanom, ahogy a nevemet emlegetve veri magának! Talán ez a korkülönbség dolog tényleg betesz… én csak egy kölyök vagyok, akár az itt lét szerint nézzük, akár kinézetre. És ez roppant idegesítő, még ha ezzel elvileg sok pozitívum is jár… Hirtelen megfeszült mellettem. Láttam, ahogy finoman végig csorog a kezén… Sose törődtem igazán a különbséggel közöttünk… Talán kellett volna…

-------------