15. fejezet

Félelem? Nem. Ez valami más…

- …ez nem túl jó hír – hallottam meg 3487 hangját. Távolinak tűnt…

- Pedig Senpai nagyon próbálkozott! Tudom, hogy nagyon fontos munka, de hogy annyira komolyan vegyem, mint Senpai…

- Nem véletlen kerültél az Ő csapatába! 2006-ot még Te se kritizálhatod!

- Cöh! Csak azért, mert szókimondóbb vagyok egyeseknél, még nem kéne örökké ezen lovagolnod! Régebben valahogy komolyabb voltál…

- Hé! – 3487 hangja dühösnek tűnt – Most érzem magam igazán embernek! Eddig csak érzelemmentesen cselekedtem, mint valami állat!

- Te se véletlen kötöttél ki az állatoknál… - szinte harapni lehetett már a feszültséget a levegőben. Lassan kinyitottam a szemeimet, és feltápászkodtam – Felébredt…

- Jobban vagy? – sietett az ágyamhoz 3487. Bólintani akartam, de a mozdulattól szédülni kezdtem – 8119! – ragadta meg a vállaimat, ahogy kis híján előrebuktam ültömben az ágyon.

- Mi történt? – néztem magam elé, közben a fejem fogva.

- Nemrég megszédültél, aztán elaludtál, amint lefektettelek – nem igazán tiszta a kép, mi is történt…

- 3971! – kaptam fel a fejem hirtelen, mire újra elfogott a rosszullét.

- Nyugodj meg! Már hazaértek ők is! – ölelt át 3487.

- Té… tényleg? – emeltem rá lassan a tekintetem. A görcs kissé feloldódott bennem. Halványan bólintott, mire szorosan megöleltem – Ez remek!

- ’87! Valamiről beszélnünk kell! – hallottam meg 3006 hangját.

- Minden rendben. Egy perc, és jövök! – borzolta össze a hajamat, majd mindketten kiléptek az ajtón. Vajon mi történt? Elég komoly dolog lehet, ha előttem nem beszélnek… A térdeimen doboltam az ujjaimmal. Mi tart ilyen soká? Már épp felállni készülődtem, mikor kinyílt az ajtó – Látod, hogy csak egy perc volt! – lépett be 3487 először, majd visszaült az ágyam szélére – Most már igazán aludhatnál egy kicsit rendesen is… - takart be.

- De… - kezdtem volna, mire egy apró csókot adott az ajkaimra.

- Ne ellenkezz már emiatt is! Kimegyek mosdóba, aztán csatlakozom hozzád, rendben? – elmosolyodtam, aztán beleegyezően bólintottam, mire el is sietett a mellékhelységbe.

- Ennek aztán van pofája… - hallottam halkan megszólalni 3006-ot. Kérdőn ránéztem, így amint észrevett, mondta is tovább: - Megmondtam, hogy idegesít, ha itt mézes-mázoskodik veled – ez a srác…

- Na, itt is vagyok! – most mennyivel másabb, mint nemrég! Ennyire megviselte volna, hogy rosszul lettem? – Még mindig fenn áll akkor az ajánlat, hogy aludjunk együtt? – féloldalasan 3006-ra sandítottam, aki némán ült tovább az ágyán.

- Azt hiszem… - 3487 azzal a lendülettel be is feküdt mellém. A takaró alá bújva a hátamhoz simult és ölelt. Mély levegőt véve magába szívta az illatom.

- Szeretlek – talán jobban aggódik az egészségemért már, mint a fekete fénytől? Talán csak túl sokat képzelek, de olyan jól esik ez a gondolat… - Jó éjszakát! – lehelt egy újabb csókot, most a nyakamra. Az ölelő karjának ujjaival egybefontam az enyémeket, és még szorosabban magamhoz vontam Őt. Igen. Érzem a légzését, a szívverését, az illatát, a teste minden részét. Milyen hevesen veszi a levegőt! És a szíve is egészen vad tempóban ver! Talán megint túllőttem a célon, és sikerült a mai nap sokadszorra felizgatnom…? Nem. Úgy tűnik, nem ez a baja… Ezek szerint, még mindig feszült a fekete fény miatt…

- Minden rendben? – próbáltam hátranézni, de éreztem, amint megfeszül mögöttem, miközben rögtön rávágja:

- Persze! – cseppet se volt meggyőző… Talán nem kellett volna megkérdeznem…

- Fogjátok már be! – szorította 3006 a párnát a fejére – Ne pofázzatok ilyen sokat! Essetek túl gyorsan mindenen, aztán húzzatok aludni végre! – bárcsak ilyen egyszerű lenne minden…

Nem aludhatok el most! Addig nem, amíg 3487 nem nyugszik le! Különben megint ugyanaz lesz… Én alszok egy jót a karjaiban, Ő meg egész végig görcsöl a fekete fény miatt. Nem engedhetem Neki, hogy ilyen stresszes legyen! Lassan felé fordultam. Szélesen mosolyogva figyelt engem. Nagyon-nagyon feszült… azt hiszi, egy ilyen pofa mellett elhiszem, hogy minden rendben? Komolyan ennyire hülyének nézek ki?!

- Mi az? – kérdezte, miután már jó ideje csak némán néztem Őt – Szeretnél valamit?

- Csak azt szeretném tudni; Te mit szeretnél.

- Én? – egy pillanatra elkomorodott, majd gyorsan visszaváltott mosolyra – Hát aludni Veled! – csókot kaptam a homlokomra… - Gond van? Mégse szeretnéd? – pislogott rám.

- Dehogynem… - bújtam a mellkasához. Fél? Nem… inkább olyan, mintha csak idegesítené valami… Talán 3006 zavarja? Elvégre mellette elég korlátozottan tehetünk bármit is… Bár ez ennyire felkavarná? Ha igazán szeretné, nem hiszem, hogy bármi problémát is látna 3006-ban… Akkor mégis mi korbácsolja fel így az érzéseit? Ha félne, érthető lenne, hiszen fekete fény van… Azonban, hogy honnan jön ez a zavarodottság…? És meg se kérdezhetem, mint kiderült… Nem akarom, hogy még rosszabbul érezze magát, de miért nem képes beismerni, mi bántja? Talán… 3006-nak elmondta? Elvégre, mi az, hogy csak úgy kitúrnak egy beszélgetésből?! Valami itt nincs rendjén… nagyon nincs! Csak tudnám, mi! Erősen a pólójába markoltam idegességemben.

- Gond van? – nézett le rám 3487.

- Semmi! – vágtam durcás arckifejezést, majd visszafordultam háttal neki. Mi az, hogy Engem nem avat be semmibe, miközben mással megbeszéli!?

- Hé! – simult hozzám hátulról amennyire csak tudott – Baj van? Megint rosszul vagy? – a hangja aggodalmas. Komolyan nem tudom már megérteni!

- Nincs semmi bajom – jelentettem ki.

- Ennek örülök… - neki is világos, hogy hazudok… Akkor meg minek csináljuk ezt?

- Miért nem mondod el, mi bajod van? – motyogtam félhangosan.

- Kissé félek a fekete fénytől… de ezt már mondtam korábban is, és nem akarlak ezzel terhelni… - hajolt kicsit fölém – És neked?

- Az igazat mondjad… - úgy tűnt, igazam van a dologgal kapcsolatban. Megijedt egy másodpercre…

- Tényleg tartok a fekete fényt…

- Nem amiatt viselkedsz így! – fordultam újra felé, és a pólójába markolva lehúztam, a szemeinket egy magasságba kényszerítve – Mi idegesít Téged ennyire?!

- Nem hagynád ezt abba? Mondtam, hogy mi a bajom, nem? De ha így folytatod, csak ugyanoda lyukadunk ki, és megint rossz vége lesz! – igaza van… Nem gyanúsítgathatom örökké. Még ha igazam is van vele kapcsolatban…

- Sajnálom… - bújtam vissza a mellkasához – Szeretlek… - újra átölelt, és visszafeküdt. Meg kell nyugodnom. Nem haladunk előre, ha én is kétségbeesek…

-------------

2006: a "vizesek" senpaia

3006: 8119 mindig kritikus, vízkereső szobatársa

3971: 8119 legjobb barátja