33. fejezet

Eltorzult emlékkép

Ahogy ébredezni kezdtem, magam körül folyamatos suttogást hallottam. A hangok alapján azt se tudtam beazonosítani, hányan lehetnek itt… Ágyban voltam. Nyakig be voltam takarva, és az ágyam szélén többen is ülhettek. Végre kinyitva a szemem, lassan körbenéztem: a saját szobámban voltam és hárman ültek mellettem. 3487 még mindig félmeztelen volt, de a tekintetében aggodalom ült. Vele beszélgetett 1024, miközben hasonlóan gondterhelt arccal figyelt engem. Az egyetlen, akinek az arckifejezése cseppet se tűnt érdeklődőnek, az ágyam legvégében üldögélő, csak bambán felém pillantó, szőke kissrác volt. Ha jól emlékszem, ő az a bizonyos újfiú… Mit keres ő itt?

- Jól vagy? – hajolt közelebb a barátom, mire kicsit odébb húzódva bólintottam – Örülök, ha nem esett komolyabb bajod…

- Nem szabadott volna verekedést kezdeményezned… - szakította félbe 1024 egy idegesítően nyugodt mosollyal.

- Tudom… - a takaró alá nyúlva összefonta egyik kezünk ujjait.

- És hol van 3006? – ültem fel hirtelen, és kerestem a szemeimmel, sikertelenül. 3487 némán elvezette a tekintetét, mire 1024 megszólalt:

- Már nincs itt, de hadd mutassam be 2078at! Ő az, aki tegnapelőtt érkezett és… - a kis szőke unottan vizslatott, miközben a másik srác hosszadalmas monológot tartott róla. Már jó pár embernek elmesélhette ugyanezt… És őszintén szólva, valahogy cseppet sem érdekel jelenleg a dolog… - Úgyhogy szívesen veled tartana ma, hogy megismerkedhessen a munkáddal!

- Szerinted szervező akar lenni? – méregettem kicsit én is őt, mire felpattant az ágyamról.

- Azt hiszed, olyan nehéz munka lenne nekem?! Csak azért, mert alacsony vagyok, még ugyanúgy képes vagyok elvégezni bármilyen munkát! Ne hidd, hogy csak mert magasabbra nőttél, jobb vagy nálam! … - van élet benne… Már emlékszem! 1667 mondta aznap, mikor megérkezett 2078, hogy elég goromba típus, amellett, hogy úgy néz ki, mint egy 10 éves… 3498hoz hasonlította, hangos változatban… Egészen helytálló gondolat volt… - És csak hogy tudd, igenis felnőtt ember vagyok! – elmosolyodtam. Gyerekesebb, mint amilyennek látszik… És mi ez a kijelentés amúgy is, hogy felnőtt ember? Egyértelműen nem lehet idősebb nálam ránézésre. Valós kort meg senki sem tudhat magáról… - Kinevetsz?! – leálltam, eszembe juttatva 3498 harci képességeit. Ha ez a srác is olyan, nem kéne felbőszíteni…

- Lassan indulnotok kéne… - szólt közbe gyorsan 1024, mire 3487 ránézett.

- Az előbb elájult! Nem kéne ma megerőltetnie magát… - valóban. Elég ködös is, mi történt… Emlékszem, hogy mi volt a szobában, és utána azt hiszem, 3006 kinoszogatott innen. Talán csak rosszul lettem egy pillanatra…?

- Már minden rendben – csúsztam közéjük az ágyam szélére mosolyogva.

- Dehogy van minden rendben! – fogott rá a karomra, majd mélyen a szemembe nézett – Itt maradsz! Ma úgysem kell dolgoznom már, úgyhogy itt is tudok lenni Veled! – nagyon figyelmes…

- De utálok idebenn kuksolni… - motyogtam lehajtott fejjel, mire 3487 finoman az arcomhoz ért.

- Akkor én majd elkísérem 2078at! – ugrott fel az ágyról 1024, majd maga előtt lökdösve a szőkét itt hagyott minket. Francba! Szeretem őt, de… nem sok kedvem van a szobában maradni vele, csak mert rosszul lettem nem rég…

- Tényleg jól vagy? – döntötte a homlokát az enyémnek.

- Azt hiszem… - ha elmondom neki, hogy nem emlékszem, mi is történt, talán még jobban felhúzza magát, hogy nem volt velem.

- Mi történt?

- Nem sok mindenre emlékszem… de valószínűleg miután kiértem, szinte rögtön elájulhattam…

- Sajnálom… jobban oda kellett volna Rád figyelnem! Bár ha 3006 nem dob csak úgy ki…

- Nem az ő hibája! – pillantottam fel rá, miközben ezt mondtam, majd kezdtem is bánni. Nem szabad védenem, mert megint csak félreértés történik…

- Nos… eredendően is minden az ő hibája.

- Ez nem igaz! – vágtam rá azonnal, valamiért kikelve magamból – Ennyi erőből Te sokkal inkább hibás vagy, hiszen miután bevallotta Neked, mint legjobb barátjának, hogy engem szeret… Bocsánat… - haraptam el a mondatot, mielőtt még nagyon belemennék a dologba. Olyan idióta vagyok…

- Ne kérj bocsánatot… azt nekem kéne Tőled… - támasztotta meg az állát két kézzel, ezzel szabadon eresztve engem – Azt ígértem, vigyázok Rád, és mégis elrontottam… mi több! Nem is először… - ha ez így folytatódik, eszméletlenül meg fogom gyűlölni magam… - Azt hiszem, néha elég bizarrul fejezem ki a szerelmem Feléd… - pillantott rám a szeme sarkából, mire az alapvetően is szégyenkező arckifejezésemre egy kis pír is kiült. Bár nem tudtam, most a verekedésre gondol, vagy valami másra… És ha már az összecsapásuknál tartunk… vajon mi lett a vége? Ha megkérdezem, megint hibás leszek, hogy 3006ot emlegetem… - Min gondolkozol? Nagyon elmélyedtél… - mosolygott rám újból. Valamit mondanom kéne… Válasz helyett zavartan, kissé kapkodva felé fordultam, és megcsókoltam. Legalább időt nyerek a válaszra… - 3006 miatt nem kell aggódnod – szólalt meg, miután elváltak az ajkaink. Még kínosabban éreztem magam. Ennyire átlátszó vagyok?! – Sajnálom, hogy ilyen voltam… Nekem is elég rossz érzés volt elveszíteni barátomként annak idején… - ezen nem is gondolkoztam még… - De nagyon fel tudott húzni az előbb…!

- Akkor… - néztem fel rá – ha nem haragszol rám, nem mehetnénk ki innen? Már tényleg semmi bajom! – vágtam rá rögtön, amint megmozdultak az arcizmai.

- Miért olyan jó odakinn? – kérdezte, miközben feltápászkodott az ágyról, úgy tűnt, induláshoz készülődve.

- Nem szeretem ezeket a fényeket, ijesztő… - egy másodpercre elém vetődött egy kép, mire hirtelen teljesen pánikba estem.

- 8119! – kapta el az összecsuklani készülő testemet, majd szorosan magához vont. A pupilláim kitágulva fókuszáltak a semmibe, miközben a légzésem és a szívverésem eszeveszett tempóba csapott. Éreztem, ahogy egész testemben remegek még az engem erősen tartó karok között is. De szerencsére amilyen gyorsan jött ez az egész, olyan gyorsan sikerült visszatérnem. A zihálásom lassan abbamaradt, és végre megint irányítva a testemet 3487be kapaszkodtam.

- …ek.

- Hm? – pillantott le rám aggódó szemekkel. A tekintetem még mindig zavarosnak tűnhetett.

- Ijesztőek – bújtam teljesen a meztelen mellkasához, mélyen beszívva az illatát, hátha könnyebben megnyugszom, ha minél inkább társaságban érzem magam.

- Ha tényleg ennyire zavarnak, induljunk azonnal… - éreztem, ahogy figyel engem, mire lassacskán elengedtem, majd az ágyra huppanva lassan öltözködni kezdtem. Ami kép az előbb felvillant… ugyanaz lehetett, ami miatt elájultam az előbb? – Szeretnéd, hogy vigyelek? – hajolt egészen közel az arcomhoz, miközben egy másodpercre elbóbiskoltam.

- Nem, nem… nem – intettem le vörösen, mire csak mosolyogva a hajamba túrt.

- Kár… - emellett az arckifejezés mellett nehezen hiszek a szavainak… - Akkor indulhatunk - nyújtotta felém egyik kezét, mire összekulcsolva az ujjainkat, elfogadva melléléptem.

-------------

1024: 8119 barátságos és segítőkész szobatársa

32. fejezet

Az összecsapás

- Ha ilyen gyorsan tűzbe hozol, képtelen leszek már tovább várni! – suttogta 3487 újra a mellkasomra tapadva ajkaival. A kezeim már szabadok voltak, így az ujjaim a vörös hajtincsek közé mélyesztettem. Fél keze már a nadrágomba süllyedve kényeztetett, míg a másik a falnak támaszkodva tartotta mindkettőnk egyensúlyát. A játékai miatt egyre jobban elködösült az agyam, de így is időben érzékeltem a zár kattanását, amitől csupán karnyújtásnyira voltunk – Mi a…? – fordult oda. A tekintete szinte villámokat szórt. Majd elengedett, és egy sietős mozdulattal csapta volna be az ajtót, azonban túl késő volt… 3006 a homlokát dörzsölgetve nyitotta ki.

- Franc beléd! – mondta 3487nek, még mindig fel se nézve. Ez kínos… felettébb kínos… - Oh… - hökkent meg egy másodpercre, majd legyintve annyit mondott – Ne is zavartassátok magatokat! Szinte itt se vagyok – idióta! Ha tényleg bejövök neki, akkor miért marad itt, és nézi végig, ahogy mással szeretkezem? Talán csak titkon egy igazi perverz, és ez mozgatja meg a fantáziáját…?

- Mit keresel itt? – dördült rá 3487. Idegesnek tűnik…

- Mindamellett, hogy vizes vagyok, ez a szoba az enyém is…

- Tudod, hogy nem így értettem! Nem dolgoznod kellene? – való igaz… még nincs egy órája se, hogy itt hagyott…

- Ez csak egy megbeszélés volt. De ha ennyire zavarok, távozom is…

- Várjál! – ragadta meg 3006 vállát – Veled még beszédem van – rosszat sejtek…

- Nem igazán érdekel, mit akarsz mondani… - 3487 a falhoz nyomta, de úgy tűnt, a másik semmi ellenállást nem mutat – Nem hinném, hogy most lenne itt az ideje egy bájcsevejnek…

- Te rohadék! Ennyivel nem úszod meg! – nem kéne tovább idegesítenie…

- Le kéne állnod ezzel – a hangjában volt valami furcsa. Nyugodtnak tűnt, de mégis engem nyugtalanított…

- Nem engedlek ki a szobából, amíg végig nem hallgatsz! – a szemeim elé kapva a kezem, próbáltam elkerülni a látványát, ahogy 3487 térde a másik srác hasába vág. Így is hallottam egy fájdalmas nyögést, majd ahogy néhány mély levegővétel után nyugszik csak le.

- Szóval beszélgetni akarsz? – ahogy visszanéztem, megint egy nem túl őszinte mosolyt láttam meg 3006 arcán.

- Hagyjátok abba! – kaptam el a barátom ütésre emelkedő kezét. Mindkettejük tekintete idegesen villant rám, és szinte egyszerre szólaltak meg:

- Ne szólj bele! – kétségbeesetten szorongattam a kart, amiről tudtam, hogy akármelyik pillanatban lerázhat magáról.

- Ne csináljátok ezt… kérlek! – könnyek gyűltek a szemembe, mire meghallottam 3006 hangját.

- Döntsd el, kinek az oldalán állsz, mert rohadtul idegesít, amikor ezt csinálod… - felnéztem rá. A szemei változatlanul meredtek rám – Menj ki a folyosóra pár percre, kérlek! Hadd fejezzük ezt be…

- Nem! – csüngtem továbbra is 3487en – Egyfolytában kihagytok mindenből, miközben ugyanúgy jogom van tudni, miről beszéltek!

- Ebből elég… - rázott le a karjáról a barátom – Tőlem végignézheted… de ki fogom filézni ezt a srácot!

- Ne veszekedjetek már rajtam! – kiáltottam rájuk már bőgve.

- Nem Rajtad… - kezdte 3006, mire félbeszakítottam.

- Ne tagadd már, hogy miattam csinálod! – már megint mi ez? Most akkor mégse tetszem neki…?

- Sose tagadtam, hogy szeretlek!

- Fogd már be a pofád! – csattant 3487 ökle a másik hasfalán, mire az összegörnyedt újra felnyögve.

- Ne bántsd! – érintettem meg a barátom kezét, aki erre odébb csapta az enyémet.

- Maradj ki ebből! Szeretsz, nem?! – megrémiszt… mi több! Megrémisztenek…

- I…gen, de…

- Akkor meg ne védd már ezt a szemetet! – mi történik már megint körülöttem? Sosem tenne ilyet 3487… A kissé elhomályosodott tekintetemmel is tisztán kivehető volt, ahogy 3006 lefejeli, mire az elengedi a faltól.

- Menj ki! – kiáltott nekem, majd látva, hogy meg se mozdulok odajött hozzám sietve – Menj már! – noszogatott az ajtó felé, miközben hátranézett. Majd ahogy a zár kinyílt, és kitolt a szobából, megragadta a csuklóm – Nem akarom, hogy bajod essen… - elvörösödtem. Nem számítottam arra, hogy még eközben is lesz pofája flörtölni velem…

- Akkor hagyjátok… - bezáródott az ajtó az orrom előtt - …abba… - sóhajtva döntöttem neki a homlokom a hideg fémnek. Miért kell ennek így alakulnia? Valahol a lelkem mélyén örülök neki, hogy mindkettejük ennyire komolyan áll hozzám, azonban… mi az, hogy nem értem küzdenek? Össze vagyok még mindig zavarodva. És egyébként is, milyen nevetséges megoldás egymásnak esni? Hol érzik ezek magukat?! Ha már így állunk… félmeztelen állok a folyosó közepén, megeresztett gatyában… - Francba! – igazítottam meg legalább a farmerem. Még hogy vigyáznak rám! 3006 ilyen állapotban teszi ki a szűrömet a szobából! 3487 meg még csak velem se marad itthon éjszakára, mikor tudja, hogy rossz állapotban vagyok! Amúgy meg mit akarnak kimutatni ebből a bunyóból? Egyértelmű, hogy ha a vizes győzne, akkor is a barátom mellett maradnék! Nem vagyunk állatok, akik a párjukért harcolnak... Talán épp erre akart célozni 3006? Milyen hülye megfogalmazás! Nem kéne csodálkoznia, hogy nem esett le elsőre, hogy szerelmes belém! De miért is húzom ezen ennyire fel magam? … Biztos csak amiért 3971 elvesztése után, most jó eséllyel elveszítem egy barátomként 3006ot is. Vajon eddig egyáltalán hogy bírtuk ki egymás mellett? Micsoda értelmetlen dolgokat tudok összehordani… A legjobb lenne, ha egy kicsit valóban elgondolkoznék a dolgokon, hogy ne ilyen éretlenül támolyogjak csak. Igaza van a vizesnek: el kell döntenem, kinek az oldalán állok! De… vagyok olyan önző, hogy mindkettőt meg akarom tartani! Senpairól nem is beszélve… A rohadt életbe! Meddig fog ez még tartani?! Egyre kínosabbnak érzem a helyzetem, bár még senkit se láttam a folyosón…

Mint egy jelre, a gondolatomra való rácáfolásként mozgást láttam meg a szemem sarkából a villódzó fényeken át. Kínosan a falnak dőltem összekulcsolt kezekkel a mellkasomon. Éreztem, ahogy közeledik az illető, de nem akartam jelen helyzetben telibe ránézni. Mikor megéreztem egy kézfejet a vállamon, ijedten kaptam oda a fejemet, mire újból megfagyott az ereimben a vér, és egy magamba fojtott sikoly mellett elájultam…

------------

31. fejezet

Egy sokatmondó reggel

A szemeimet törölgetve ültem fel az ágyamban. Ezt követően próbáltam lélekben is felébredni, mire villámcsapásként ugrott elő annak a néhány percnek az emléke, mielőtt újra kidőltem volna. 3006hoz bújtam, aztán leédesezett, és meg akart csókolni… Talán csak álmodtam? Az ágya felé néztem, ahol első látásra ugyanabban a pozitúrában aludt, ahogy betakartam… Mit nem képzelek? 3487re bukik… mégis miért akarna velem ilyesmiket tenni? Ásítva egyet feltápászkodtam, kicsit kiropogtatva a tagjaimat.

- ’reggelt! – nyúlt ki a takarója alól 3006 felém intve, majd azt egy álmatag tekintet követte. Ma se tűnik frissebbnek… Mi több; szarabbul néz ki, mint tegnap!

- Szia… - nyögtem oda válaszként. Olyan kínos… egyfolytában felvillan a kép, ahogy ránézek…

- Gond van? – pillantott rám a takarója alól, majd elnyomott egy ásítást.

- Hát… - ha álom, akkor is szörnyű, hogy most már nem csak Senpaijal, de még 3006tal is fura álmaim vannak! – Csak fura álmom volt… nem fontos! – jobb lenne talán nem feszegetni a témát, mielőtt még belelát valamit…

- Na mesélj! – hajtotta vissza a párnára a fejét, közben engem vizslatva.

- Felriadtam este, és Te jöttél oda megvigasztalni… fura, nem? – vakargattam kínosan a tarkómat. 3006 arckifejezése egészen idegen volt – Most meg mi van?

- Érdekes álmaid vannak… - fordult a hátára, és kezdte bambulni a plafont. Ezt meg most hogy érti? Ezek szerint mégis megtörtént volna, vagy csak azért hangsúlyozta így, mert nevetséges? – Lassan indulnom kéne… Maradj a szobában, amíg 3487 vissza nem jön, oké? – ült fel az ágyon, majd nekikezdett az öltözködésnek.

- Oké… - annyira kínos… most akkor mi történt este? Tényleg csak álom lett volna?

- Szia! – mondta, miközben szórakozottan orrba pöckölt, míg egy pillanatig elbambultam.

- Áu! – vigyorogva behúzta maga mögött az ajtót, míg én az orromat masszíroztam.

Szemét! Egyszer még csúnyán kap azért, amiért folyamatosan piszkál! De már megint tök egyedül ülök a szobában, és várhatom, hogy jöjjön valaki… És hogy 3487 mikor érkezik vissza, arról semmit se tudok most se! Ha viszont kimegyek, újra én leszek a hibás, ha valami bajom lesz… bár… jelenleg 3006ra vagyok bízva. Mivel ő itt hagyott, mondhatom 3487nek, hogy nem figyelt rám, és ezzel talán egy kis ellenszenvet is ki tudok alakítani kettejük között, és bebiztosíthatom magam mellett! Elég undorítóan viselkedek most is… De fenyegető, hogy el akarják lopni a pajzsomat!

Felöltöztem, majd kiléptem a szobából, ami előtt legnagyobb meglepetésemre az épp megérkező 3487be botlottam…

- Mégis, miért nem a szobában vagy? – tette a vállaimra a kezét és aggódó tekintettel vizslatott.

- Hát… mikor felkeltem, 3006 már itt se volt, én pedig…

- Mit csinált?! – idegesnek tűnt. Talán azt hiszi, bántott engem, hogy az övé lehessen? Sietve tolt be maga előtt az ajtón – Az előbb váltottam vele pár szót, és azt mondta minden rendben Veled és már ébren vagy… - francba! Újra sikeresen bajt okozok magamnak… - Mit csinált?! – 3971 folyton arra próbált buzdítani, hogy legyek őszinte 3487hez… ha az igazat elmondom, vajon hogy reagál…?

- Sajnálom… hülyeség volt ezt mondanom… valójában itt volt még, amikor felkeltem, és kért, hogy várjalak meg…

- Azt hiszem, nem értem, miért kellett ezt letagadnod… - értetlennek tűnt és még mindig kissé mérgesnek.

- Csak be akartam biztosítani, hogy az Enyém vagy! – böktem ki telibe, mire meglepett arcot vágott, majd elmosolyodott, és megölelt.

- Még mindig nem teljesen értem, mi az összefüggés, de örülök, hogy ezt mondtad…

- Hát mert… tudom, hogy 3006 el akar venni tőlem… és azt akartam, hogy hibásnak tartsd, ha valami bajom lesz, és ő nem figyelt rám… - elengedett, majd halkan nevetni kezdett – Most meg mi van? – néztem el vörösen mellette.

- Nagyon félreértettél valamit…

- Mire gondolsz? – mi a fene járhat a fejében?

- Az feltűnt, hogy amióta összejöttünk, azóta lényegében teljesen hidegen viselkedik velem? – igen, de nem épp ez mutatja, hogy beléd van esve…? – Elég jóban voltunk előtte, úgy egy évig nagyjából. Már akkor is megvolt egy-két rossz szokása, de valahogy remekül tudtunk beszélgetni mi ketten. Aztán három-négy hónapja végre tartott annyira jó barátjának, hogy a mindig tagadó válaszát a tetszik-e valaki? kérdésre lecserélte egy őszinte válaszra…

- Hogy Téged szeret - fejeztem be, nem hagyva folytatni a monológját – Épp ezért nem értem, hogy tegnap minek is csinált olyasmit… - ezt már csak motyogtam, mire 3487 elkapta a felsőm, és idegesen a falhoz nyomott.

- Mit csinált Veled?! – mi a franc? Ne vedd már ilyen komolyan ezt! Épp elég másik sráccal is csókolóztam már…

- Csak megcsókolt… - fordítottam el az arcom, majd az arckifejezését látva folytattam – Egyfolytában pofáztam, és csak le akart csendesíteni! – mégis mi nem jut eszébe…!

- Komolyan nem veszed észre, hogy még most is Utánad koslat?! Ha nem tudod felfogni ennyiből, akkor nyíltan elmondom Neked: 3006 totálisan Beléd van esve és képtelen felfogni, hogy az Enyém vagy! – hogy… belém? – Hogy volt pofája még meg is csókolni…? – motyogott magában. Lehet, hogy jobban át kéne gondolnom, hogy miben vagyok őszinte vele… - Te meg vagy olyan hülye, hogy ezt minden nélkül elfogadd! Tudom… én is hibás vagyok, amiért most megkértem, hogy mikor én nem tudok figyelni Rád, tegye ő… De sose hittem volna, hogy így kihasználja az alkalmat! – az aurája szinte gyilkos… pedig mikor tegnapelőtt 1667tel csókolóztam és tepertem le egy szál alsógatyában, csak én kaptam egy pofont! De jelenleg csupán ennek töredéke zajlott le, de mégis jobban ki van akadva… - Komolyan, én azt hittem, hogy már kicsit megbékélt! Bunkóság volt tőlem, hogy a haverom kiszemeltjével jöttem össze az orra előtt, de… fel kéne már adnia! – 3006 ennyire fontosnak tartana? De hisz csak egyfolytában piszkál és szórakozik velem! Ebből hogy kellett volna kivennem, hogy akar tőlem valamit?

- Öhm… - szólaltam meg újra, még mindig a falhoz szorulva – Ha ez mind így van, akkor tényleg félreértettem, de így, hogy tudok már a dologról, nem hagyom, hogy hasonló történjen! Felejtsük el a dolgot! – az arcához értem gyengéden, mire még jobban odanyomott a hideg felülethez, és forrón megcsókolt. Van rá esély egyáltalán, hogy figyelmen kívül hagyja ezt? Ahogy elváltak az ajkaink, finoman harapdálni kezdte a fülemet. Kicsit jobban beleadva magamat előrébb vittem a csípőm, kissé az övéhez dörzsölődve.

- Én kinyírom azt a srácot… - búgta a fülembe, mire leállva elhajtottam a fejem, és a szemébe néztem. Az állatias szexuális kiéhezettség és düh egyszerre kavargott a szemeiben. Rémisztő volt… - De előtte felfallak… - a kezei végleg elzártak előlem minden menekülési útvonalat. Miután a szám akaratosan zárva tartottam, csak az ajkaimat harapdálta, majd visszatért a füleimre – Úgyis a végére megadod magad…

- Ha meg akarsz erőszakolni, csak tessék! – kerekedtem felül a hangom remegésén.

- Ez nem erőszak, butus… - nyalt bele a fülembe. Én kezdtem valóban… de már nem akarom! Nem szeretném, hogy miattam bántsa most 3006ot! – Még csak ellen se állsz igazából… - vezette le egyik kezét az oldalamon, mire borzongva tettem egy szökési kísérletet – Micsoda ellenállás… - mosolyodott el, majd szívni kezdte a nyakam. Minden erőmmel azon voltam, hogy leállítsam a remegésem… - Ha ez erőszak, máskor is erőszakos leszek… már most hogy élvezed! Minden tagod remeg és az érintésemre vár…

- Nem… - sziszegtem a fogaim között, miközben lassan a ruháim alatt kezdett játszadozni. Szinte sírnom kellett, hogy visszafoghassam a testemet.

- Ne zavartasd magad! Csak én hallak és látlak most… - lehelte a nyakamba, egész testével már a falhoz szegezve. Nem akarom megadni magam… - A Tiéd vagyok… - ha az enyém, miért érzem úgy, hogy én vagyok az övé, de ezt fordítottan valahogy nem érzékelem? – Itt jó lesz, vagy az ágyadba menjünk? – kérdezte, miközben egy gyors mozdulattal megszabadult a felsőjétől.

- Lassan dolgoznom kell…

- Még van vagy egy órád. Nem menekülhetsz… - az ajkai a nyakamon szántottak többször végig, majd „leszállva” rólam egy másodpercre szabadlábra helyezett… Persze csak a pólómtól való megszabadítás járt a fejében. Ahogy azt odébb dobta két karjával közre fogott újra – Annyira édes vagy… - borította el a mellkasomat csókokkal – És kemény… - markolt a gatyámra, mire összerándultam – Imádom ezt az arckifejezést. Ezek után másnak ne mutasd meg rajtam kívül! – áttörve a zárt ajkaimon a számba férkőzött a nyelvével. És bár testileg még küzdöttem ellene, lélekben már tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ezek már csak üres mozdulatok…

-------------

30. fejezet

Most akkor Ő vagy Én?

A szobába lépve meglepve találtuk szembe magunkat egy kissé züllöttnek tűnő  3487tel… Kapkodva gyűrte épp össze az egyik takarót, mikor beléptünk, és ránk nézve megtorpant egy másodpercre. Majd folytatva a munkásságot a hóna alá kapta, és felhúzta a dzsekije zipzárját.

- Sziasztok! Bocsássatok meg, de ma 7991-senpai kiküldött éjszakázni, úgyhogy rohanok… - azzal már surrant is volna ki mellettünk, miközben sietve megborzolta a hajamat – Ugye minden rendben? – nézett le rám egy mosollyal a szája szélén. Automatikusan visszamosolyogtam, és bólintottam, mire nyúlt az ajtó felé. Közben félvállról odavetette 3006nak – Vigyáznál Rá, amíg nem vagyok itt? – hallottam, amint valami az ajtónak csapódik. Ahogy hátrapillantottam, a vizes srác karját láttam meg, amint ellen tart az ajtónak.

- Figyelhetnél Rá jobban is! – mármint rám? Az a gond, hogy már TÚL figyelmes… - Válthatnánk pár szót, mielőtt lelépsz? – ingerültnek tűnik… Kényelmetlen, amikor folyton az Én környezetemben döntenek úgy, hogy beszélgetnek kicsit négyszemközt… 3487 már bólintás közben lökte is ki szinte az ajtón.

- Amint szabadulok, visszajövök! Szia – intett nekem, miközben behúzta maga mögött az ajtót.

Lassan több időt tölt 3006tal, mint velem! Talán… nem! Lehetetlen, hogy bármilyen gyengéd érzelem is legyen közöttük! Hiszen egyfolytában veszekszenek! Vagy esetleg… csak hogy titkolhassák előttem, tesznek így? De ez képtelenség! 3487 szeret engem. Egyfolytában ezt hajtogatja! Ha valami van is köztük, akkor az csupán egy egyoldalú kapcsolat! Azonban… akkor miért ment most is ki vele, hogy négyszemközt lehessenek…? Francba! Tudom, hogy önző vagyok, de… 3487 mégiscsak az én barátom! 3006nak nincs joga egy ujjal se hozzányúlni!

- Minden rendben? – kaptam a fejem a kicsapódó ajtó felé. A belépő srác idegesnek tűnt…

- Időnként elbeszélgethetnél a fejével! – vajon mi történt? Lehet, hogy csak most vallott neki szerelmet, és 3487 visszautasította? – Áh, mindegy… - legyintett egyet kissé lenyugodva – Felejtsd el! – azzal bedőlt az ágyába, és a feje alatt összefont ujjakkal bambulta a plafont. Néhány másodpercig figyeltem, majd hasonlóan cselekedve én is kidőltem. Talán túlzottan elhanyagolom a kapcsolatom 3487tel, annak ellenére, hogy ő ilyen figyelmes és mindent megtesz értem, amit a legjobbnak tart… Jobban meg kéne becsülnöm, hogy vele lehetek… - 8119… - elfordítva a fejem 3006ra néztem.

- Hm?

- Szerinted én jóember vagyok? – mi ez így hirtelen? Legszívesebben a válaszom előtt feltennék neki egy-két kérdést, hogy utána könnyebben ítélkezhessek… azonban jelenleg minden olyan kétséges…

- Nos… van egy-két kellemetlenebb tulajdonságod, de szerintem ha valaki el tudja viselni a folytonos kritikáid, könnyen megszerethet… - valami nem sértő, bátorító jellegű szöveg kell! Talán ha barátságosan válaszolok neki, felhagy afelől, hogy az én barátomra másszon…

- Igen? – még mindig a plafont nézte – Tehát ez a bajod… - hallottam a kicsivel halkabban kiejtett szavait.

- He? – oldalt pillantott rám, majd elmosolyodott.

- Te ki nem állhatod, amikor lehülyézlek… – mi ez az öntelt vigyor?! Idegesítő… Ezzel a szöveggel is próbál engem kétségbe ejteni? 3487 elég jól szokta tűrni a folytonos, bunkó megjegyzéseit… Visszafeküdtem a hátamra. Miért csinálja mindig ezt? Azt hittem eddig, hogy barátok vagyunk… - De hogy ne hívjalak hülyének, amikor sose veszed a lapot? – újra felé néztem. Furán mosolygott és megrögzötten figyelte a plafont. Vajon mit szólna hozzá, hogyha közölném vele, hogy igenis értem, miről beszél? Biztos meglepné a dolog! De ez vajon nem idézne elő gondot? Bár… jobb, ha tisztázzuk az ügyet, minthogy ebben a látszólag baráti viszonyban éljünk, miközben a lelkünk mélyén teljesen más a helyzet…

- Tisztában vagyok a dologgal… - sóhajtottam fel, én is a mennyezetre tekintve, mire éreztem magamon a meglepett szemeit – De én szeretem 3487et – megint elfordította az arcát. Biztos kiakadt, mert tudja, hogy esélye sincs…

- Bocs, ha ezzel bármi kellemetlenséget okoztam… - a szemem sarkából csak egy keserű mosolyt láttam. Ennyitől feladta volna a barátom üldözését? Talán csak azt akarja, hogy 3487nek jó legyen, ezért akarta hallani, hogy valóban szeretem-e… De mindamellett, hogy ezt mondtam, még mindig úgy érzem, Senpai egy szavára már ugranék… Undorító vagyok… - Igazából tudom, hogy én nem vagyok olyan biztos pont, mint ő, hiszen vizes vagyok… De valahogy képtelen vagyok túltenni magam rajtad! – nos igen. Egy hónapja zavarom neki a képet szeretett 3487e mellett… Milyen érzés lehet? Talán olyasmi, mintha 2178-senpai összejönne valakivel? Nem bírnám ki… És erre csak pluszként jön, hogy én mindeközben még mindig nem is érte vagyok oda… Belecsúfítok a képbe. Tönkreteszem két ember boldogságát azért, hogy magamat bevédhessem…

- Nekem kéne talán bocsánatot kérnem… - szólaltam meg halkan, de nem jött reakció. Ránézve láttam, hogy már alszik. Jól kiüthette a tegnap… És ma is egész sokat járkálhatott ide-oda, hiszen kétszer is összefutottunk délután. Biztos hullafáradt volt, én meg csak rontottam még a dolgokon…

Feltápászkodtam az ágyból, és odalépve hozzá leszedtem a cipőit, és betakartam egy takaróval. Nem is kicsit érzem magam bűnösnek az egészért. Elég kegyetlen lehetett neki minden pillanat, amikor azt látta, hogy 3487tel vagyok… Mi meg szinte mit sem sejtve figyelmen kívül hagytuk…

Visszamentem az ágyamhoz, majd lerúgva magamról az újdonsült bakancsot és megszabadítva magam a farmertől én is a takaróm alá bújtam. Most valahogy olyan fura egyedül aludni… A tegnapi eseménysorozat után olyan, mintha már jó ideje együtt aludnék minden nap a barátommal… Kínos, hogy eddig épp én elleneztem ezt a dolgot, most meg majd meghalnék, ha velem lenne! Annyira hülye vagyok… talán igaza van 3006nak…

Az álmomból ziháltan, izzadtan riadtam fel. Azt hiszem, 3971gyel volt kapcsolatos. Egy-két hirtelen felvillanó kép az elmémben remegésre késztetett. Kézzel-lábbal a takarót szorítva próbáltam csillapítani a nyugtalanító érzést, nem sok sikerrel…

- Hé… - éreztem meg egy meleg tenyeret a fejemen – Csak rosszat álmodtál… - rémülten bújtam hozzá 3006 mellkasához, aki egy másodpercre megrökönyödött, aztán felsóhajtva magához ölelt – Semmi gáz… Én itt vagyok… - bármilyen kínos is, képtelen vagyok jelenleg parancsolni magamnak, hogy ne ezt csináljam. 3487 mindig megvéd. El vagyok kényeztetve… - Basszus, de édes vagy… - hallottam halkan a hangját, miközben az állát a fejem tetejére rakta, kicsit szorosabban ölelve. Az agyamban halványan villogni kezdett a vészjelzés, de a testem nem reagált – Csak… még egyszer… - az egyik keze az arcomhoz ért, majd azt felfelé fordítva éreztem a bőrömön a lélegzetvételét is. Ahogy rémülten tudatosult bennem, hogy mit is tervezhet, szorosan összeszorítottam az ajkaimat. Mégis mi a franc ez?! – Sajnálom! – rándult meg egy másodpercre, mire elengedett. Végre átvéve a testem felett az uralmat, odébb húzódtam tőle. Mi folyik itt? Mit akart tőlem?! Éreztem, ahogy feláll az ágyról, majd hallottam a távolodó lépteit a mosdó felé. Az ajtó záródásának hangjára kétségbeesetten összehúztam magam, átölelve a térdeimet. Mi a franc történik…?

-------------

7991: 3487 senpaia

29. fejezet

Kísértet?

Valamiért mégis úgy rohantam fel a lépcsőn, és utána tovább a villódzó fényekkel ölelt folyosón, mint aki megőrült. Kezd minden újra zavaros lenni! Pedig rengeteg dolog megvilágosodott bennem végre, mikor 3487 bevallotta nekem a tragikus hírt. Habár a lelkem darabokra hullott, de tisztán láthattam egy darabig… Azonban az előbb Senpai, amit mondott… Lüktet a fejemben az érzéketlen kifejezés 3971ékről. Nem hagy szabadulni!

Futás közben a kissé könnybe lábadt szemeim még érzékenyebben reagáltak a kéken világító fényekre. Az elmosódott körvonalait a folyosónak vadul szabdalták fel kis villámokként a villódzások. Hirtelen egy alakot pillantottam meg az egész közepén állni. Lassítottam, és kicsit megtörölgettem a szemeimet. Elvégre, nem kéne ilyen gyengének mutatnom magam senki előtt! Ahogy megint felnéztem, csak egy üres folyosót láttam. Bizonyára épp az egyik szobába tartott… Bár nagyon fürge, ez esetben! Most már jóval emberibb tempóban lépdeltem tovább. A gondolataimba merülve mozgást érzékeltem magam előtt, így újra megtorpanva kaptam oda a tekintetem. Megrökönyödve tántorodtam hátra a látványtól; 3971 széles mosolyt villantva rám állt előttem néhány méterre! Zavarodottan a falnak támaszkodtam.

- Ez meg mégis… hogy lehet? – bámultam. Az a tipikus mosoly ült az arcán, mint minden esetben – Nem lehetsz itt… - mi történhet? Lassan a talajra csúsztam – Te… meghaltál… - már csak a gondolattól is, két kezemmel törölgettem a szemeimet. Nem bírok Rá nézni… Mi folyik itt? Valahol a szívem mélyén vártam, hogy mellém telepedjen, és átkarolva a vállam vigyorogva közölje, hogy; „Ugyan! Ismersz! Ennyi engem nem állít meg!”. De valahogy olyan érzés fogott el, mintha csupán egy rossz vicc lenne az egész… - Ne kísérts! – lassan felemeltem az arcom, de már nem volt ott… Egy szellem? Riadtan húztam össze magam. Tűnjön el a fájdalom a testemből! Nem tudom, mit higgyek már!

- 8119… - éreztem, ahogy egy kéz finoman a vállamra nehezedik, aztán a gazdája mellém telepszik. Ijedten kaptam rá a szemeimet.

- ’71? – gombócot éreztem a torkomban. Főleg, amikor a kék fények 3006 arcát világították meg.

- Jól vagy? – húzott magához, mire teljesen gyerekesen nekikezdtem a vállán a bőgésnek. Meg se rezdült ez idő alatt. Csak az egyik karjával körbeölelt, míg a másiknak nagy tenyerét a fejem tetején pihentette.

- Láttam… - szipogtam a pulcsiját szorongatva.

- Csss… - ölelt át szorosabban – Nincs semmi gond… - körülöttem mindig mindenki annyira nyugodt és tiszta fejjel gondolkodik! Én miért nem tudok ilyen lenni…? És egyébként is! Miért van az, hogy 3006 egyfolytában segít rajtam, miközben mással is eltölthetné az időt…? Igazán törődhetne magával is néha… így ne csodálkozzon, hogy még mindig szingli… - Jobban vagy? – kérdezte, mikor a ruháját markoló ujjaim lehullottak róla.

- Ühüm… - bólogattam felemelkedve a válláról. Kissé szégyellve magam újra megtöröltem az arcomat, mire a srác ráfogott a karomra – Mi az? – vetettem rá egy ijedt pillantást, mire azonnal elengedett.

- Ugyan, semmi… - vajon mi járhat a fejében. Fura, hogy mostanában ilyen sokat mosolyog… - Akarsz beszélni róla, mi történt, vagy inkább csak kísérjelek a szobába? – óh tényleg! Ha már itt tartunk, 6918-senpait akartam rábeszélni egy randira vele… A francba!

- Egyedül is boldogulok… - próbáltam meg lekoptatni, hogy beszélhessek a senpaijal.

- Egy frászt boldogulsz! Még lábra se tudsz állni!

- Miért nem foglalkozol inkább a senpaijal?! – tört ki belőlem. Megint… folyton elszólom magam…

- Honnan veszed ezeket a hülyeségeket? – fogta a fejét idegesen – Mikor mondtam én valaha is, hogy bármit is akarnék valamelyik senpaiunktól?

- Hát de… - kezdtem volna vitába szállni vele, mire leintve feltápászkodott, majd kezét kínálva engem is felrángatott.

- Néha már túl hülye vagy… - sóhajtotta, mire idegesen visszafordítottam az elinduló alakját.

- Ha ennyire zavarlak, ne gyere folyton utánam! Csak azért, mert ilyen hülye vagyok, még megmaradok a segítséged nélkül is! – azzal duzzogva próbáltam kikerülni, hogy mehessek a szobánk felé. Azonban elkapva a karom a falhoz penderített – Eressz el! Ez fáj! – kiáltottam neki, ahogy a csuklóimat a hideg falhoz szorította. Aztán egy másodpercre megfagyott az ereimben a vér. 3006 az ajkaimat megnyalva tört utat magának nyelvével a számba. A meglepetéstől meg se tudtam rezzenni, mire hirtelen abbahagyta…

- Sajnálom… de már nagyon idegesítettél… - szóval csak az elhallgattatásom miatt tette! Enyhén megkönnyebbülve felsóhajtottam – Mi? Ez… most mi volt? – úgy vizslatta az arcomat, hogy már szinte zavarba ejtő volt.

- Csak egy pillanatra azt hittem, hogy valami komolyabb céllal csináltad ezt…

- „Komolyabb céllal”…? – egy másodpercre értetlenül nézett, majd idegesen rászorított erősebben a csuklóimra – Te tényleg rohadt hülye vagy! Vagy neked ez nem elég komoly?! – mi a franc ütött már megint belé?

- Utálom, hogy folyton piszkálsz! Eressz el, vagy mondd, mit akarsz! – ha már idáig eljutott, biztos valami fontosat akar…

- Hagyjuk… - eresztette el a kezeimet, mire meglepetten ránéztem – Kérlek, 3487nek egy szót se erről az egészről… - tényleg megőrülök lassan ezen a helyen! Már megint, mi ez?! És hogy jut eszébe egyáltalán, hogy ilyen kínos dolgot meséljek 3487nek? Ja, tudom… mert szerinte egy hülye vagyok… - Jössz? – pillantott hátra rám a válla felett, mire sóhajtva követtem. Nem értem már ezeket az embereket… Pedig elvileg a saját barátaim! Tényleg minden a feje tetejére áll…

-------------

6918: éttermi alkalmazott, szabálykedvelő senpai

28. fejezet

Igéző borostyán szemek

Vajon 6918-senpai most is az étteremben van? Elvégre… ő nem az a fajta, aki eljárogatna ide-oda. Esetleg a szobájában van… De ha már amúgy is útba esik az étterem… Az ajtóba érve még egy gyors átgondolást tartottam, hogy is segítsek nekik egy találka szervezésében, mikor veszekedés hangjait hallottam meg odabentről tompán kiszűrődni.

- …ilyen felelőtlenül a dolgokkal! Mostanában egyre több a kudarc! Még talán jól is jött most, hogy az a négy odaveszett… - micsoda? Hogy beszélhet így bárki is? Elvégre 3971ék mind remek emberek voltak!

- Há...? Túl feszes vagy. Tudom, hogy ez a munkád, de félreérthető dolgokat mondasz néha…

- A lényeg, hogy ne pocsékoljatok egyfolytában! Ha 2879 visszajött, azonnal listázza az elmúlt napokat! Nem engedhetem, hogy ilyen felelőtlenség legyen itt!

- Várj már! – basszus! Errefelé jön! Sietve hátrébb mentem, majd lendületesen benyitottam.

- ’Napo…t… - fagyott le a gyorsan felvett mosoly az arcomról. 8209-senpai Senpai nyaka köré font karokkal, felháborodott tekintettel nézett rám – Elnézést a zavarásért! – fordultam el vörösen, mire a szívem egy pillanatra megnyugodott, ahogy hallottam mögülem:

- Hagyjál már! – szinte láttam, ahogy 2178-senpai dühös arckifejezéssel ellöki a karokat. Elégedett mosollyal tartottam meg neki az ajtót, ahogy utánam elhagyta az épületet – Te meg min vigyorogsz annyira, Kölyök? – mordult rám, mire kissé megszeppenve, a lábammal a talajt piszkálva megszólaltam:

- Csak már kezdtem megijedni, hogy Senpai 8209cel együtt van…

- Ő ugyanúgy a senpaiod, ahogy én! Kérlek, továbbra is maradj a hivatalos megszólításnál! – felpislogtam azokba az engedetlenséget nem tűrő, hátorozott és hideg, de elbűvölő, borostyánsárga szemekbe…

- 2178-senpai… elnézését kérem! – hajoltam meg előtte, mire mit se törődve tovább a dologgal indult is a dolgára. Milyen zavaró, ha épp az, aki tetszik, úgy bánik velem, mintha egy senki lennék! Elkaptam a karját – Még egy szóra, Senpai!

- Eressz el azonnal! – parancsolt rám az előbbi hangszínénél is nyomatékosabban – És megmondtam, hogy mutass némi tiszteletet!

- Nagyon sajnálom! – hajoltam meg újra, de most szerencsére megvárta, míg felegyenesedek – Csak azt szeretném mondani Sen… akarom mondani 2178-senpainak, hogy ha bármiben is a szolgálatában lehetek, azonnal a rendelkezésére állok!

- Ha csak ennyit akartál, ne tarts fel! – kezdett volna elfordulni, mire utána kiáltottam.

- Várjon még egy pillanatot, 2178-senpai! – visszafordult – Szeretem Önt! Tegyen velem, amit csak szeretne, 2178-senpai! Bármit megteszek, ami Önt boldoggá teszi! – az arca mintha csak undorodna tőlem, rándult meg egy másodpercre.

- Mindenképp értesítelek, ha akarok Tőled bármit is… - indult tovább.

- De S… 2178-senpai! – akaszkodtam a karjára – Szeretem Önt! Kérem, mondjon erre valamit! – a pólómba markolva rántott maga elé.

- Hányszor kell veled még közölnöm, hogy nem érdekelsz?! – mikor dühös rám, a tekintete csak úgy ragyog… egyszerűen nem tudom nem csodálni ilyenkor… - Mégis miért érdekelne egy ilyen szürke kölyök, akinek a tojáshéj még a seggén, de a pofája az már hatalmas?! – talán csak a korom zavarja? Igaz, hogy Ő kifejezetten felnőttes kinézetre és viselkedésre is, de miért idegesíti ez ennyire…? – Miért vagy képtelen ezt felfogni?!

- És ha csak egyszer lefeküdnénk? – próbáltam alkudozni.

- Mégis miért akarnék pont Veled lefeküdni?!

- Nem bánná meg! Bármit megtennék, hogy minél jobban élv… - mégis mi ütött belém? Már utoljára is nagyon elvetettem a sulykot… Úgy könyörgök Neki, hogy basszon meg, mint valami kurva… - Sajnálom…

- Ne szórakozz velem, Kölyök! – engedett el, kissé megtaszítva – Ha kurvázni akarok, találok Nálad jobbat is… - azzal zsebre vágta a kezeit, és ott hagyott.

Ez fájt… Nem is igazán, amit mondott, vagy ahogy mondta… Sokkal inkább az, hogy Én hogy mondhattam ilyeneket! Sárba taposom 3487 és a saját büszkeségem, közben eltiporva 3971 emlékét… Egy undorító féreg vagyok!

És várjunk! Az előbb… Ő mondta volna az étteremben, hogy jól jött 3971ék halála? Hogy mondhat ilyen szörnyűséget?! Méghozzá ilyen nyugodt hangon?! Nos… egy munkamegszállott. Szóval azt megértem, hogy esetleg, tényleg lát ebben valami pozitívat, hiszen négy szájjal kevesebb. De hogy van pofája kimondani?! És a legnagyobb kérdés; Én hogy eshettem bele egy ilyen alakba…?

De ha csak Ők ketten voltak az étteremben, 6918 minden bizonnyal a szobájában van… A küldetésemre kell koncentrálnom! Ráztam meg a fejem, majd elsiettem tovább a ház felé. Hogy mondhat Senpai ilyen dolgokat? Akaratlanul is egyfolytában visszhangzott a fejemben az a mondat. Mégis, hogy volt képes csak ilyenre gondolni is! Az emberek halála, bárki is az, szörnyű!!!

- Hé…! – hallottam meg egy halk hangot rám szólni, ahogy kis híján feldöntöttem – Te meg miért bőgsz…?

- Nem is… bőgök… - szipogtam egyik kezemmel eltakarva az arcom.

- Idióta… - nézett el mellettem – Nem láttalak ebédnél… Kihagytad a megemlékezést… - megemlékezés? Kaptam fel a fejem – Nem is tudtál róla…?

- Nem – törölgettem a szemeimet.

- Ezért bőgsz…? – kegyetlen!

- Nem. 2178-senpai…

- Ő egy fasz… Ne foglalkozz vele… - szakított félbe.

- De hát…

- Nem érdekel… - azzal ahogy jött, szinte el is tűnt, ahogy némán elsurrant mellőlem.

Ha megkérdezi, mi bajom, nem az a minimum, hogy végig is hallgatja?! És én vagyok az idegesítő?! És hogy mer Senpaira ilyet mondani?! Ő még csak nem is senpai! Nem lenne joga semmi esetre sem így beszélni Róla! Vagy… talán azért mondta, mert valaha jártak? Lehet, hogy igaz a pletyka, miszerint 2178 és 3498 együtt voltak?! Akkor még akár titokban most is járhatnak, hiszen soha nem láttam még őket nagyon bárkivel is enyelegni… Basszus! Senpai és 3498?! Ez most kissé sokkolt… Hát nem épp az imént mondta 2178 nekem, hogy a tojáshéj még a seggemen? Akkor egy nálam is jóval fiatalabb kinézetű srác…? Akkor most már biztos nem járnak, és Senpai azért nem akar Velem lefeküdni, mert fiatalabb vagyok, ami 3498at juttatja eszébe… Egy fájdalmas szerelmet a múltból… Meg kell mondanom Neki, hogy engem az se érdekel, ha az ágyban nem az én nevem suttogja, ha ez Őt megnyugtatja! De… talán megint csak túlbonyolítom…?

-------------

2879: az étterem elsőszámú senpaia

3498: a 10-12 éves kinézetű, de 10 éve ezen a világon élő srác

6918: éttermi alkalmazott, szabálykedvelő senpai

27. fejezet

A megmentő

Ritkán szoktam vizesekkel találkozni, bár valójában nem kéne annyira csodálkoznom rajta, hogy most mindenhol ott vannak… Egy darabig még egyedül tengtem a parton, elmélyedve a gondolataimban, míg el nem határoztam magam, hogy iszok egy keveset. Ha egyfolytában ezen jár az eszem, csak megőrülök. Ki kell kapcsolnom egy rövid időre. Azonban legnagyobb elképedésemre, az épületben komoly tömeg gyűlt össze. A hangulat ijesztő volt. Rengeteg, szinte tökéletesen ismeretlen alak hangjától zengett a hely. És persze a legtöbbjük a vizesek közé tartozott…

- Elnézést… - próbáltam eljutni a tömegen át a pultig, ahol csak még többen voltak. Félúton egészen elgondolkoztam rajta, hogy visszaforduljak, és felhagyjak az ivással… - Au! – tántorodtam neki egy srácnak, ahogy valaki belekönyökölt az arcomba. Dühösen kerestem a tettest, de még csak fel se tűnhettem neki…

- Jól vagy? – tette a vállamra a kezét a mögöttem álló alak. Hátranézve szinte a vér is megfagyott bennem… ezek a gyönyörű, kissé talán már az italtól elködösült, ragyogó, sárga szemek… - Minden rendben? – ahogy a szemöldökét kérdően felvonja… Egyszerűen csodaszép! – Kivigyelek a levegőre inkább? – hogy lehet ilyen fantasztikus szempár birtokosa valaki…? – Gyere! – ragadta meg a karom, és kezdett el kirángatni a tömegből. Kicsit észbe kaptam, hogy egy szava se ért el hozzám, amióta megláttam a gyönyörű, sárga tekintetét… Ahogy végre kiértünk, és elengedett, tudtam csak megszólítani.

- Sajnálom… Jól vagyok… - húzódtam odébb. Teljesen megőrültem? Az még egy dolog, hogy barátom van, és nem illene más pasikat bámulnom, de egy ilyen nap után nem lehet pofám enyelegni mindenkivel… nem sérthetem meg 3971 emlékét rögtön!

- Biztos jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz… Az előbb pedig úgy tűnt, teljesen máshol jársz – rendes fazonnak látszik így elsőre… És kifejezetten jól néz ki… - Biztos találkoztunk már, de sajnos a csapattagjaimon kívül kevés srác száma maradt meg… Elárulnád a Tiédet? – nagyon közel van… Más alkalommal talán figyelmen kívül is hagynám 3487et, de mégis csak most tudtam meg, hogy a legjobb barátom örökre elveszett! – Én 6116 vagyok. Úgy másfél éve érkeztem, és kezdetektől fogva a vízkeresőkkel dolgozom együtt.

- 8119 vagyok… - próbáltam lassan kihátrálni az aurájából, mire elkapta a karom.

- Ne legyél ilyen félénk! Előbb-utóbb mindenki átesik az első alkalmán… - úgy nézek én ki, mint egy újonc?! – Ne kéresd magad! Miután úgy megnéztél, biztosra veszem, hogy nem esne nehezedre a dolog… - kicsit erősebben megszorította a csuklóm, és közelebb vont magához – De ha gondolod, ma beérem kevesebbel is… - na jó! Valahogy minél előbb el kell innen szabadulnom! Ez a srác… nagyon nem lesz ennek különben jó vége!

- Engedj! – ha ennyi esetleg segíthet…

- Ne makacskodj! – az egyik karját a derekam köré fonta – Te is szeretnéd, nem? Csak egy csókot… - hajolt közelebb az arcomhoz.

- Hagyj! Nekem már van barátom! – ha ez sem segít, attól félek, meg vagyok lőve… hülyeség volt már az elején kihagyni ennek a megemlítését.

- Ugyan már… - már vészesen közel volt, így mindkét kezemmel vadul hadakoztam, mire a falhoz szorított – Ha ez igaz lenne, már mondtad volna korábban… És ha lenne barátod, biztos nem hagyna egyedül kószálni ezen a helyen! – összeszorítottam az ajkaimat, amennyire csak tudtam. Ha ez így folytatódik nagyon-nagyon rossz vége lesz! Ha már az elején engedtem volna, legalább élvezném, de így ez erőszak lesz…

- Hé! – hallottam 6116 mögül egy nyers férfihangot. Kinyitottam a szemeimet, de a srác vállától nem láthattam az alakot – Te meg mégis mi a faszt gondolsz?! – láttam, ahogy a sárgaszemű vállára ujjak kulcsolódnak, majd hátrarántják azt – Az a srác Hozzám tartozik! – a hang és a látvány valamiért nagyon nem illett össze nekem a mondat tartalmával…

- Neked nincs is senkid! – de közben szabadon engedett, mire a megmentőm a vállaimnál átkarolva magához vont.

- Ő az Enyém! Ne merészelj még egyszer Hozzá érni! – azzal néhány másodperc múlva 6116 valamit sziszegve halkan, visszament az épületbe – Jól vagy, 8119? – mégis, mit kéne mondanom? Mi volt ez az előbb? – Ugye nem akartál azzal az alakkal semmit? 3487 nem venné jó néven… - nem venné jó néven?! Mert szerinted azt igen, hogy azt mondod, a Tiéd vagyok?!

- Jól vagyok… megmentettél… azt hiszem… - mosolyogtam fel rá kínosan. A tekintete kérdővé vált, majd mintha csak megvilágosodott volna, kicsit kipirulva mondta:

- Csak a helyzet kívánta, hogy „azt” mondjam… - megnyugodtam. 3006 mindig olyan figyelmes velem. És folyton belelátok efféle hülyeségeket, miközben ő Senpaijal van… - Amúgy ártalmatlan a srác – bökött a fejével az ajtó felé – Csak az italtól válik elég felvágóssá… De még szerencse, hogy itt voltam! Mégis miért járkálsz Te egyedül ide?! – szidott le, mire kicsit elfanyalodtam. Amíg szingli voltam, jól éreztem magam hasonló helyzetekben, így eszembe se jutott most, hogy gondom adódhat a dologból… - 3487nek is megmondtam már, hogy ha ennyire szeret megvédeni Téged, akkor ne hagyjon ilyen időkben egyedül kóricálni az utcán! Az az idióta… - szorította ökölbe az egyik kezét.

- Sajnálom… Én mondtam neki, hogy hadd legyek kicsit egyedül, de hogy ilyesmi fog történni, arra nem is számítottam… - felsóhajtva fogta meg a fejét.

- Te se vagy épp egy egyszerű eset… Nem is akarok belegondolni, mi történhetett volna, ha már előtte ittál volna! Át kéne gondolnod a dolgokat, mielőtt cselekszel! – cseppet szégyellem magam… Valóban szörnyen felelőtlenül viselkedem… - Na de eleget szidtalak már! – borzolta össze a hajam elmosolyodva – Nem engedem, hogy ilyen hülyeségeket csinálj! Veled tartok – kacsintott rám – Mindenképp inni akarsz? Vagy sétálgassunk inkább?

- Nagyon kedves tőled, 3006… de… talán inkább 2178-senpaijal kéne foglalkoznod… - csúszott ki a számon. Bár utána rögtön eszembe jutott, hogy nem szabadna elárulnom, hogy tudok a dologról…

- Hogy kivel? Miért is Vele? – tán rosszul szűrtem volna le? Nem… biztos, hogy az egyik senpai az akkor is! És lehet, hogy 2178at is csak tagadni akarja előlem…

- Mindenesetre lenne kivel foglalkoznod, nem? – próbáltam helyrehozni a feltett kérdést kevésbé zavaróvá…

- Öhm… szerintem valaki félreinformált – veregette meg a vállam – Én jelenleg is szingli vagyok – milyen fanyar a mosolya…

- De van, akit szeretsz, nem igaz? – kényelmetlenül érzi magát… talán nem kéne erőltetnem a témát – Akkor pedig nem Vele kéne lenned? – mosolyogtam fel rá – Ha gondolod, hazamegyek, hogy ne kelljen aggódnod miattam, de ne add fel! Biztosan előbb-utóbb elfogad! – csak mosolyog… valami rosszat mondtam? – Én inkább megyek is! Szia! – pillantottam rá, majd elsiettem a hatalmas épület felé.

Hogy milyen kis félénk! Azt hittem, elég jó a kapcsolatunk, hogy be merje vallani nekem, ki is tetszik neki… Bár Senpairól Ő se tud tudtommal… Talán nekem kéne előbb nyitnom felé, hogy egy kis bizalmat érezzen! Bár… elég jóban van 3487tel, akkor pedig nem biztos, hogy jó lenne, ha ilyeneket kezdenék neki egyszer csak mesélni… De ez olyan jó! Ha neki is lenne párja, biztosra veszem, hogy sokkal jobb lenne a kedve, és nem viselkedne olyan kritikusan folyton! Vajon ki tetszhet akkor neki, ha nem Senpai? Hm… Talán 6918! Hiszen ő elég problémás ahhoz, hogy egy olyan srác, mint 3006 ne tudja egykönnyen megszerezni… Segítenem kell neki! Elvégre a szobatársam! És egy jó barátom is! Arról nem is beszélve, hogy ennyivel legalább tartozom neki a maiért…

-------------

26. fejezet

Bűnös ártatlanság

Igaza van… Sose bocsátanék meg magamnak, ha miattam tennének ilyesmit a szeretteim. 3971 szívét is bizonyára elfacsarítaná a látványa, ahogy bármi mazochista dolgot tennék… De esküdni mernék, hogy így még kegyetlenebb a helyzet! A kezdetben rohanó lépteim szinte csak bicegésre váltottak, ahogy tudatosult bennem, hogy az időm rengeteg. Nincs miért sietnem. Azt se tudom még, mit is kezdjek magammal. Egyedül akarok lenni, de közben vonz a társaság gondolata is… Már megint ez a rohadt kettősség!

- 0733? – mentem tovább a lépcső tetején a sarokban gubbasztó fiúhoz. Felhúzott térdeire hajtotta az arcát. Talán nem kéne zavarnom… - Valami gond van? – eleinte csak azt hittem, a villódzó fények táncolnak a hófehér bőrén… de ahogy felnézett rám könnyes szemekkel, már biztosra vehettem, hogy sírástól rázkódik. Miután rám nézett, hisztisen vissza is tért eredeti pozíciójába – Francba… - léptem mellé – Ha nem akarod, hogy mindenki faggasson a bajodról, legalább ne ezen a helyen bujkálj! – azzal egyik kezem felé nyújtottam. Felnézett rám újból, majd szorosabban magához húzta a térdeit – Fú… Nem vagy egy egyszerű eset! – mellé huppantam. Azt hiszem, a társaságra vágyó felem győzedelmeskedett… - Mesélj csak! – figyeltem néhány másodpercig, mire a kapucnija mögül újra egy pillantására méltatott.

- Miattam történt az egész… - szipogta a pulcsija ujjába.

- Ezt meg hogy érted? – rökönyödtem meg egy kicsit, majd lenyugtatva magam újra megszólaltam – Nem a te hibád… erről senki sem tehet – perceken keresztül némán törölgette a szemeit és az orrát a ruhájába. Mégis mit tehetett, amiért ennyire bűnösnek érzi magát? Talán mégis csinált valami hülyeséget…? – Elmeséled, mi történt?

- Ez… bonyolult… - zárkózott el még jobban. Felsóhajtottam.

- Elég sápadtnak látszol… Nem megyünk ki?

- Nem akarok – szorította meg erősebben a lábait. Milyen nehéz eset…

- Nincs mit tenni… - feltápászkodtam, majd kiroppantva a vállaimat megragadtam az egyik csuklóját, és egy hirtelen rántással kizökkentettem a duzzogásból.

- Hé! Ez fáj! – bármennyire is erőtlen egy srác, nekem még mindig nagy erőbefektetést igényel a lecibálása a kapuig.

- Ha hagynád magad, könnyebben menne és kevésbé fájna! – rángattam tovább, mire lassan engedelmeskedett. Még hallottam, ahogy utoljára megtörli az arcát egy hangos szipogás kíséretében, majd végre a napvilágra kerültünk – Gyere! – húztam ki a sötét épület szájából a kissrácot. Kapucniját megigazítva próbálta megvédeni a napsugaraktól érzékeny szemeit. Az arca így világosban még tragikusabban festett… Néhány pillanat után határozott léptekkel elindultam a part felé. Biztos 0733 se vágyik nagy tömegre maga körül… Partközelbe érve elengedtem, és megint feltettem a kérdést: Szóval mi is történt pontosan? – a sírástól vörös szemeiben valahogy furán kavarogtak az érzelmek. Szomorú tekintet helyett mintha kínosnak tartaná egyáltalán a felidézését is… Egy sziklára ülve figyeltem az arcát, míg végre szóra nem nyíltak az ajkai:

- A vizesek miattam nem jöttek haza tegnap délre…

- Miattad? – vetettem rá egy kérdő pillantást. 8818, akit hajnalban hazaszalasztottak a hírrel, azt üzente, azért nem érnek vissza időben, mert a senpaiuk biztosra veszi, hogy komoly vízlelőhely van a közelükben… Nézve, hogy végül semmit sem találtak… - Te mondtad ezek szerint, hogy víz van azon a környéken? – vörösen elkapta a pillantását. Komolyan? Nem tehet róla… Honnan tudhatta volna, hogy fekete fény lesz…

- Nem mondott ilyesmit senki… - heh? Nem értem. Újra elhomályosodik, úgy tűnik, a kép. Semmit se értek már… - Vagyis… - a hófehér bőrén szinte vérvörös pír jelent már meg. Mi a fene? Látszik, hogy még magában is vívódik, hogy mit is mondjon… - Senpai ezt mondta 8818-nak.

- Na azért! – így minden világos. Vagy várjunk... – De akkor neked mégis mi közöd van a dologhoz? – nem tudom, hogy csinálja, de az arca még jobban zavarban van, mint eddig!

- Amióta idekerültem, felnézek Senpaira. Sose vallottam be neki, de tegnap hajnalban arra keltem… szóval az éjszaka közepén előtte elájultam, és utána arra keltem, hogy Senpai megcsókol… de aztán az csak egy álom volt… de aztán mégsem… és akkor Senpai azt mondta 8818nak, hogy mondja ezt nektek… és akkor utána… aztán meg… minden az én hibám! – néhány hosszú pislantás után se nagyon sikerült összeraknom a történetét. Ha jól értem… Lefeküdt a senpaiával? Így egészen érthető lenne a többi pont. Bár még mindig elég zavaros…

- Szóval… ágyba bújtál 2006-senpaijal? – kérdeztem rá azért biztosítékként.

- Öhm… - lassan teljesen felismerhetetlen lesz ezzel a zavarban lévő arccal…

- Értem. Tehát azért gondolod, hogy a Te hibád, mert szerelmes vagy a senpaiodba? – bánt a dolog, ami történt. Azonban ennek a srácnak pusztán rá kell nézni, hogy tudjam; nem ő erőltette, hogy maradjanak a szabadban egy kis hancúr kedvéért… 0733 a kérdésemre meglepetten nézett rám – Tán nem így lenne?

- De hisz… miattam vesztek oda a többiek… - semmi okom, hogy dühös legyek rá. Ha hibás is lenne, ez a nyomás, amit magán érezhet jelenleg, épp elég szenvedéssel járhat… - Ha nem vagyok olyan perverz, hogy naphosszat Senpait nézem, ez sose történik meg! – ha számára ez a perverzség, akkor nagyon nagy bajba fog kerülni ebben a világban… Végiggondolva, ő nagyjából velem egy időben érkezett ide, úgy egy éve. És bár nem sokat beszélgettünk a félénk természete miatt, de tudtommal nem volt még barátja… Milyen nevetséges is, hogy mindketten egy-egy senpaijal találkoztunk először, ahogy ideértünk. Mindketten beleszerettünk, és míg én végigjártam az alatt az év alatt a társaink egy részét, ő megőrizte szerelme zálogaként magát 2006nak. Én egy random alakkal az oldalamon próbálom elrejteni az érzéseimet 2178 felé, miközben 0733 végre megkapta, amit kivárt… De ironikus, hogy épp emiatt négy társunk veszett el. Bár a kettő csupán véletlen egybeesés valószínűleg, mégse hiszem, hogy emiatt „jó útra” térnék…

- Cöh! Te nem tettél semmi olyat, ami miatt rosszul kéne éreznéd magad – húztam teljesen az arcába a kapucnit nevetve – Ne rágódj ilyesmin! Nekem elhiheted, hogy nem tehetsz róla! 3971 is elveszett, de nem érzek dühöt miattad…

- Köszönöm a bátorítást… - motyogta a kapucni alatt a srác – De 1792… máshogy látja a helyzetet… - valamiért róla tökéletesen megfeledkeztem! Vajon ő mit érezhet? Ha tudná, mik voltak azok a szavak, amik utoljára elhagyták a szerelme száját… Beleborzongok az emlékbe is! Inkább halna meg Vele a szabadban, minthogy elviselje itthon a hiányát… Kegyetlen ez a világ. Hogy következhetett be mindennek a fordítottja? – Ha megbocsátasz, én visszamennék a házba… - intett 0733 – Oh, és kérlek! – fordult vissza, majd halkan folytatta – A Senpaijal kapcsolatos dolgokat, ha megkérhetnélek, ne áruld el senkinek… Így is épp elegen tudják, hogy gyűlöljenek miatta… - sóhajtott fel szomorúan. Micsoda terhet érezhet ez a fiú most magán… Felfoghatatlan. És vajon ezek után képes lesz valaha is újra 2006 szemébe nézni és folytatni? Vagy a katasztrófa ezt a lehetőséget teljesen porrá zúzta?

-------------

1792: 3971 "vizes" barátja

2006: a "vizesek" senpaia

2178: a borostyánszemű senpai

25. fejezet

Egy pajzs érzései

- Akarod akkor csinálni? – nézett le rám zavartan 3487. Nem ellenkeztem. De nem is igazán adtam bármi jelet arra, hogy le akarnék feküdni vele most… Teljesen passzív voltam. Megértem, hogy nem tudja ő se, mit tegyen… Pedig már kifektetett az ágyon, és rám mászott. Valóban próbál vigyázni rám… ilyen helyzetben már ki kérdezné meg, hogy tényleg akarom-e?

- Csak csináld… - motyogtam alatta. Remélem, hogy legalább a feszültség köztünk kissé csökkenhet ezzel. Bár miben is reménykedem…

- 8119… - tapasztotta az ajkait újra az enyémekre. A csókja lágy volt és érzelmes, azonban a passzivitásomnak köszönhetően talán, egész hamar vége szakadt. Finoman vezette végig a nyelvét a nyakamon, a füleimen, majd megszabadítva a pólómtól a mellkasomon és a hasamon is. Legalább a reakcióim ugyanolyanok, mint egyébként… Pusztán az arcom meredt változatlan kifejezéssel fölfelé. Mintha a borzongató érzések nem jutnának el hozzá. Közben pedig a testem gyönyörtől remeg. Erekcióm van. A mellbimbóim megkeményedtek. Akkor a tekintetem miért hideg és kifejezéstelen? Azok a kínos hangok miért nem hagyják el az ajkaimat most? Miért érzem magam belülről üresnek? – Öhm… szeretnéd, ha…? – nézett rám a gatyámhoz hajolva. Minden bizonnyal nem túl izgató, amikor ilyen passzívnak tűnök… Vagy csak az én kedvemért próbálkozik… de nem akarok több változást az életemben!

- Ne… Csak csináld azt, amit szoktál tenni… - a hangszínem szinte tökéletesen tiszta. Úgy érzem magam jelenleg, mintha csak egyedül lennék…

- Értettem. Akkor csak kézzel… - a tagjaim finoman összerándultak, ahogy egyik ujját óvatosan becsúsztatta. A szemeim egy pillanatra lecsukódtak. Meglepően figyelmes maradt annak ellenére, hogy végre az arcom is reagált. Olyan gyengéd, mint mindig. És ez valahol megnyugtat. Legalább ez nem változott. Lassan mozgatta bennem az ujját, közben csókokkal borítva a mellkasom és a nyakam. Aztán finoman két ujjra váltott, mire újra megfeszültem. A nyögésemre hosszan csókolni kezdett, miközben tágított. A karjaim a nyaka köré fontam, és bár nem túl intenzíven, de visszacsókoltam. 3487 úgy tűnt, kezdi megtörni a feszültséget. Ahogy a harmadik ujja is belém került, valóban már energikusabbnak éreztem magam. Az ajkainkba fojtottam a nyögéseim. Mikor azok elváltak, kissé elködösült tekintettel néztem már fel rá – Beteszem… - segítette el magát odalenn. Összeszorított fogakkal vártam. A pillanat hevében kissé megfeszültem, mire összekulcsolva az ujjainkat suttogta a fülembe – Nyugi… Ereszd el magad!

- Nem… nem megy! – lábadtak könnybe a szemeim a másodpercnyi kellemetlen érzéstől.

- Hé… - csókolt finoman az államra – Lazítsd el magad… már nem kell sok… - kínosan próbáltam uralkodni magamon. A stressz miatt van ez is? – Jól van. Elkezdek mozogni, rendben? – hosszan nézett rám, míg nem bólintottam végre. Túl figyelmes… Tényleg ennyire fontosnak tart? Azért bánik mindig így velem? Vajon egy ilyen kapcsolat kitarthat? Az én passzivitásom és önzőségem… Mennyi időbe telhet, mire meggyűlöl miattuk? – Szeretlek, 8119… - csókolt meg, közben lassacskán fokozva a tempót. Hányszor fog még ilyen felelőtlenül elsuttogni nekem efféle szavakat? Mit jelent számomra egyáltalán az ő védelme? Komolyan csak azért vagyok együtt vele, hogy a pajzsom legyen? Talán az egész az én hibám… Pusztán önzésből és gyávaságból együtt lenni vele… Miért teszek egyáltalán ilyesmit?

- Én… mindjárt… - nyögtem fel halkan szorosabban a nyakába kapaszkodva. A pajzsom. A játékszerem. Az az esztelen srác, aki hagyja magát, hogy az ujjam köré csavarjam. Undorító vagyok… - Ah! – rándultam össze alatta, mire éreztem, hogy 3487 is elengedi magát. Forrón elöntötte a testemet. Idióta! Miért nem hagy el engem? Idővel fájdalmat okozok neki magam miatt. Miért engedi, hogy kihasználjam?

De mindezek a gondolataim, mintha nem ott kavarogtak volna abban a pillanatban is a fejemben. Hosszan, érzelmesen csókolt, miközben meztelen teste védett a szoba hűvös levegőjétől. Az ajkaim, a nyelvem… mindennel arra mutattak, hogy a csók igenis viszonzott. Csak belülről tudom, hogy részemről ugyanolyan hűvös és érzéketlen ez, mint a legelején… Még mindig üres vagyok. Csupán sajnálat és bűntudat tölt meg, ahányszor 3487re pillantok. Hogy tehetek ilyet?

- Szeretlek – nyomott egy puszit az arcomra, ahogy a takarót rám terítette. Lassan karját átbújtatta az enyém alatt, és magához ölelt. A szívverése és a légzése változatlanul megnyugtatónak tűnt. A testem le is nyugodott tőle, de a lelkemben egyre jobban átkoztam magam és ezt a világot. Mit tehetnék egyáltalán? Csakis magamon változtathatok. Azonban ki is döbbent rá nemrégiben, hogy retteg a változásoktól…?

- Jól aludtál? – nézett rám mosolyogva 3487 mellettem fekve. A szemeimet dörzsölgetve bólogattam. Bár hogy jónak lehessen nevezni… Mindenesetre már annak is örülhetek azt hiszem, hogy el tudtam aludni – Nagyon elfáradhattál… Pár másodperc alatt már itt szuszogtál – adott egy apró csókot az ajkaimra. Jókedvűnek tűnik… - Hé… - simogatta egyik, nagy kezével az arcomat – Ne emészd magad! Ha szeretnéd kimondani a gondolataidat, én meghallgatlak… - csak sóhajtottam, és hozzábújtam. Meg akarok lélekben is békélni! – 8119… nekem Te vagy a legfontosabb. Nem akarlak szomorúnak látni többet, de nem tudom, mit tehetnék az érdekedben… És tudom, hogy nem helyettesíthetem 3971-et, de azt szeretném, ha…

- Helyes a meglátásod! Nem helyettesítheted Őt! – löktem el magamtól, majd az ágy szélén elkezdtem visszavenni a ruháimat. Bármit is akar, nem tudja kitölteni bennem azt az űrt, amit a legjobb barátom elvesztése okozott!

- 8119! – fogott rá a karomra, és döntött az ágynak, mire gyerekesen rúgkapálva próbáltam szabadulni – Nem tudom, hogy Te mit érzel irántam, de annak idején azt mondtad, elfogadod az érzéseimet! Ezek után pedig nem hiszem, hogy lenne bármi jogod is, hogy még csak végig se hallgass! – elcsendesedtem, és mérgesen elnéztem a másik irányba. A csuklóimnál még mindig ellentartott – Szeretlek. Bármennyire is idegesít ez Téged… - nem ez idegesít… Hülye! – Amióta csak együtt vagyunk, mindent megtettem Érted. Volt, amikor rossz oldalról közelítettem meg valamit, mint tegnap… de akkor is Te voltál az egyetlen és elsőszámú, akit meg akartam védeni! Tisztában vagyok azzal, hogy nem léphetek 3971 helyébe, de boldognak akarlak látni! Nem szeretném, ha valami őrületbe kergetnéd magad! Bármit megteszek Érted, ha az valóban pozitívan érhet… – azzal elengedett.

- Akkor most hagyj engem kimenni innen! – folytattam az öltözködést sietve – És ne merészelj utánam jönni!

- Mit fogsz csinálni? – nézett rám kérdőn.

- Semmi közöd hozzá! – nyúltam a zár felé, mire a kezével visszatartotta az ajtót.

- Ha bármi meggondolatlant teszel, emlékezz, hogy ezen a világon egyre inkább eluralkodik a káosz… Ne akarj Te lenni ennek az egyik kulcsfigurája!

- Vagyis?

- Ne bántsd magad, mert azzal másokat is bántasz… - csókolt a homlokomra.

- Hagyjál békén…! – toltam el a kezét, majd siettem ki a szobából. Hogy van képe ilyesmit mondani? Mégis, mit tegyek? Igaza van…

-------------