Számrejtvény: 2. fejezet

A legkeresettebb felszolgáló

Úgy egy negyedórával később 3487 felébredt. Sietősen nekikezdtünk összekapni kicsit magunkat. Míg én a fogmosásnak nekikezdtem, ő már teljes szerelésben volt. Gyorsan folytattam, de közben hallottam, ahogy mögém jön. Direkt próbáltam nem észrevenni, mire az arcom maga felé fordította, és egy apró csókot adott a fogkrémtől maszatos ajkaimra. Egy másodpercre megtorpantam, ahogy elköszönt. Majd sietve utána vágtam egy törölközőt:

- Ki ne menj ilyen arccal a többiek elé! – erre, mint egy tovább húzva engem hátrapillantott, és (gondolom ő annak szánta) szexin lenyalta a szája körül a fehér krémet – Idióta… - mosolyodtam el akaratlanul, ahogy a csap szélére támaszkodtam vörös arccal.

A zár halkan kattant, így a szobán eluralkodott a csend. Nekem a legkényelmesebb a munkám, amiért kifejezetten hálás is vagyok. Rossz nézni, mikor a többiek hullafáradtan beesnek, de ettől függetlenül megnyugtat, hogy legalább én friss vagyok és nem nyomom lefelé velük együtt a hangulatot. És nem is kell úgy rohannom dolgozni, mint nekik. Mielőtt elindulnék, nyugodtan elmerenghetek a nyugodt, néma szobánkban. A teleirkált, valaha fehérre meszelt falak szövegeit fejtegethetem. Avagy kényelmesen visszabújhatok a jó meleg ágyba… De nem! Most fényre vágyom! Természetes fényre! Már elegem van ebből az idegesítő, kékes, erős lámpából! Szinte bántja a szemem! Hogy nincs egy rohadt ablak ezen az épületen! Kiléptem az ajtón, magam mögött zárva is azt. A folyosó kihalt volt végig. Zsebre vágott kézzel nekiindultam. A zárt szobák néhánya felett ugyanolyan idegesítő fénnyel égett a benn tartózkodó srácok száma. Heh! Úgy tűnik 6665 megint visszaaludt. 3487-tel egyszerre kellett volna elindulnia… De hát így jár, akinek nincsen szobatársa otthon (na meg egy kis lelki ereje, hogy elsőre is felkeljen…)! Óh! Ahogy látom, 3971 már nincs benn. Pedig vele valahogy mindig egy pillanatban lépünk ki az ajtón. De hát… nincs mit tenni! Csendben sétáltam a lépcsőkig, ahonnan végre hangokat hallottam meg:

- Ne légy már ilyen rideg velem! Csak egy vacsorára akartalak meghívni…

- Idegesítesz – ezt a tőmondatokban beszélő, érzéketlen hangnemű srácot ezer közül is felismerném! 3498 tudtunkkal a legelső, aki idekerült. Mivel ebben a világban észrevételeink alapján, nem öregszünk, ez elég nevetséges is, mert a tizenegy itt eltöltött éve után még mindig ő tűnik a legfiatalabbnak…

- Legalább egyetlen esélyt nem kaphatnák? – ez a nyalizós, kellemetlen úriember pedig csakis 1667 lehet… - Csupán egy vacsora! Nem lesz alkohol, nem fogom rád erőszakolni magam és egy ujjal sem érek hozzád! Persze, hacsak nem akarod…

- Idióta… - szinte láttam magam előtt, ahogy az apró, talán kinézetre 10-12 évesnek saccolható kissrác faképnél hagyja 1667-et.

- Na de… - a kaput nyikorogva behúzták.

- Csak nem összetörte a szívedet? – mentem lefelé a lépcsőn, közben az idővel tekintetét rám emelő, magas férfit nézve.

- Kemény dió a kissrác, de ha egyszer sikerül… - elvigyorodott, amitől igazából egészen ijesztő lett az arca – Csak egyszer adja be nekem a derekát, és három napig ki se fog tudni mászni az ágyamból!

- Ha ilyeneket mondasz neki, tuti összefekszik veled… - feleltem a tökéletesen kézenfekvő reakcióval.

- Ha bele rokkanok is! Legalább egy körre meg fogom szerezni magamnak! – ez a srác… cseppet egy kiéhezett vadállatra emlékeztet, ahogy ezeket mondja. Még a szemei is úgy csillannak!

- Azért meg ne erőszakold! – jegyeztem meg neki, mire valami őrült módján felnevetett. Fú! Tévedtem, mikor azt mondtam, szinte tökéletes világ ez! Ez az ember nem normális…

Gyorsan kinyitottam a kaput, és kisurrantam a résen.

- ’reggelt! – szólalt meg valaki mellőlem, amint kiértem. Ahogy rémülten odanéztem, 3498-at láttam meg.

- Óh, csak te vagy az… - sóhajtottam fel. Tudom, hogy nem igazán van mitől félnem erre, de megijesztett! – Szép jó reggelt! – mosolyogtam az érzéketlen gyermekarcba.

- Csak azért, mert így nézek ki, már nem kéne gyerekként kezelnetek… – rótt meg szóban.

- Áh… bocsi! – vigyorogtam kínomban.

- És ezt is abbahagyhatnád… idegesítő…

- Sajnálom! – hajoltam meg végül, korrigálva az arcvonásaim – De annyira megtévesztő, hogy nem telik az idő felettünk! – az égre néztem közben, és a hideg, szürke falnak dőltem.

- Az… - utánozva engem, mellém telepedett. És akkor most kit ne hívjak gyereknek?! – Szép… - a tekintetét követve figyeltem a fényárban úszó utcát.

- Igen. Gyönyörű! – de a legjobban azt szeretem látni, amikor a kékes holdfény és a nap aranysárga sugara keveredve, egy csodaszép zöldként vetül a városra. Minden olyan vadregényes tőle!

- 8119… – ránéztem – Szerinted minek vagyunk itt…? – kicsit összezavarodtam. Ritkán beszélek 3498-cal, de akkor se túl elvont témákról, mint ez…

- Hát… a tudományos részleg pont ezt kutatja… - félbeszakított!

- A Te véleményed érdekel…

- Nos… - körülbelül két perc hosszú, zavart ö-zés és hát-ozás után inkább kizökkentett a dologból.

- Fontos, hogy legyen saját nézőpontod…

- Miért, Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza kíváncsian.

- Tudod… - egy pillanatra hirtelen elnémult - …nem véletlenül lettem csupán egy felszolgáló… - csupán? A legkeresettebb felszolgáló! De most nem ez a lényeg. Miért nem beszél, ha már tőlem így elvárta? Persze nem akarom felbőszíteni az alvó oroszlánt… Jobb a békesség. Amíg csak egy cuki kisfiúval folytatok beszélgetést egy vérengző fenevad helyett – Szerinted élők vagyunk…?

- Élők? – pislogtam rá értetlenül.

- Lehet, hogy ez csak egy hely a halál után…? – egy hely a halál után? Úristen! Akkor ezek szerint én halott vagyok?! – Nyugalom… Csak felvetés volt… - nézett rám, amint megfeszültem a rémülettől.

- Hát… Remélem, hogy élők vagyunk! – néztem vissza az égre, ahogy kicsit visszaesett a pulzusom – Nem lenne kellemes a tudat, hogy egy másik világban egy egy éve oszló hulla vagyok… - tettem hozzá felnevetve.

- Aha… Értem… - válaszolta erre – Mennem kell dolgozni… Viszlát… - hajolt meg, majd elindult a jobbra eső útszakaszon az étterem felé.

- Ez a srác! – motyogtam halkan. Még egy év után is képes meglepni! Emlékszem az első találkozásunkra: azt hittem, hogy tényleg egy kisfiú (mármint lélekben is), és odamentem hozzá az esőben, azzal a szöveggel, hogy „Ne félj, Kicsi! Elvesztél? Megmutatom, merre van a szobád!”. Ezek után nem hazudok; azt hittem, ott fogok meghalni az ütései és rúgásai által! Mint később megtudtam, a gyereknek nézéséhez már kezd hozzászokni, de biztosra vette, hogy ágyba akartam vinni ezzel a dumával… Erre pedig jobban ugrik, mint gondolná az ember! Hát igen… ez a jó öreg 3498! Hallottam a pletykákat, miszerint azért Ő se tagadja meg teljesen az efféle vágyakat… De mindenki mást mond erről! Minden senpai számával fülembe jutott már a hír… És Róla nem hinném, hogy végigment rajtuk. Hogy 2178 nem volt sose a partnere, azt pedig szívemből remélem! Bárcsak azért valaki erről biztosítana is...

-------------