1. fejezet

Álom vs valóság

Éjfél körül járhatott az idő. A legutóbb idekerült újoncunk tiszteletére rendeztünk egy kis ünnepséget. A legtöbben eléggé felöntöttek már a garatra. Én még jókedvűen beszélgettem egy kisebb csoportban, amikor megpillantottam 2178-at. A mindig rideg és komoly, gyönyörű, sárga szempár az alkoholtól elködösülve egészen máshogy hatott. Az érzéketlen arckifejezés helyett egy teljesen új arcát mutatta meg!

- Bocsássatok meg! – toltam félre pár srácot, majd a senpai mellé léptem – Szép esténk van… - mivel nem lépett odébb, egészen hozzásimultam az oldalához – nincs igazam? – pillantottam fel rá. A tekintete kissé bambán meredt tovább a messzeségbe. Furcsa, hogy épp egy olyan emberre, mint Ő, hat így az alkohol. Bár nem is iszik túl gyakran…

- Hasogat a fejem – válaszolt néhány másodperc múlva – Kijössz velem kicsit a levegőre? – boldogan a karjába csimpaszkodtam, és már vergődtünk is át a többieken – Vidámnak tűnsz… - nézett le rám, miközben szinte szárnyaltam a boldogságtól.

- Csak mert Veled lehetek… - fordítottam el az arcom. Általában ez mindenkinél bejön… bár 2178 tökéletesen tisztában van szerintem az érzéseimmel.

- Tényleg? – éreztem, ahogy az oldalamon végigfutnak a kezei. Jóleső borzongás futott át rajtam. Talán ma este… - És mit szeretnél tenni Velem? – a nyakamon éreztem a forró leheletét. Most nem csak szórakozik velem. Nem szokása amúgy sem. Mára azt hiszem, teljes jogon az enyém! Az ujjaim az övéivel fontam egybe, miközben az oldalamról előrébb hoztam a kezeit. A mellkasa a hátamhoz ért. Finom mozdulatokkal játszadozott a pólóm alá nyúlva és közben a nyakam csókolgatta. Átadtam magam a kényeztetésének és hagytam szórakozni egy darabig – Milyen érzékeny vagy… - szólalt meg, mikor egy kisebb nyögés szaladt ki a számon, ahogy végre lenn is megérintett. Már nehezen bírok rá várni! – Lassabban! – fogott a kezeimre, ahogy felé fordultam, hogy vetkőztetni kezdjem – Előttünk az egész éjszaka! – összehúztam magam, ahogy elpirulva suttogtam neki:

- Már nem bírok várni… - mosolyogva végigsimított az arcomon, majd egy apró csókot nyomott az ajkaimra.

- 8119… - a hangja alkalomhoz illetlenül nyugodtnak tűnt, ahogy a nevem kimondta – Kelj fel! – hirtelen felpattantak a szemeim – Jó reggelt, 8119! – mosolygott rám a mellettem fekvő srác.

- ’reggelt, 3487… - néztem el vörösen mellette. Francba! Megint csak álmomban történik ilyesmi…

- Maradjunk még egy kicsit? A többiek már mind leléptek – a mosolya szikrázó volt. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy 3487 az életét is odaadná értem és nála hűbb és szerelmesebb embert nehezen találhatnék, de… valahogy képtelen vagyok beérni vele… - Csak nincs valami gond? – nézett rám aggódóan – Még fáradt vagy? Sajnálom, ha durva voltam Veled!

- Nem… ilyesmiről szó sincs! – mindig csak az én érdekeim nézi és nagyon odafigyel rám. Nem mondhatok neki semmi bántót. Ha össze merem törni a szívét, nem tudom, meg tudnék e bocsátani magamnak valaha is…

- Akkor mégis mi a gond?

- Semmi – nyomtam egy puszit az arcára gyorsan – Csak maradjunk még egy kicsit így! – fordultam neki háttal, mire rögtön átkarolt és mögém bújt, mintegy védelmezve engem. Olyan kellemes érzés… Biztonságban valaki karjai között…

- Ma elvihetlek a partra egy sétára? – hallottam magam mögül 3487 mély, de barátságos hangját. Rengetegszer elvisz ide-oda. Sose hívja őket randinak, vagy valami, bár én egyértelműen ezen a néven nevezném őket…

- Persze. Örülnék neki! – ahogy ölelt, éreztem a szívdobogását. Nem vert kifejezetten esztelen tempóban, mint „olyan” alkalmakkor, csupán egy megnyugtató dallamban. Az eszem kezdett visszatérni a valóságba, és a 2178-ról szőtt álmaim nehezen, de sikerült egy időre elzárnom az agyam egy szegletébe. Lassan el kéne indulnunk dolgozni, különben lemondhatunk az ebédünkről… - 348… - elaludt. Érzem a szabályos légzését a nyakamon.

Ahhoz képest, hogy együtt vagyunk, sokszor alszunk külön… Bár ez nagyrészt az én hibám, mert nem nagyon akaródzik úgy aludnom a párom mellett, hogy közben egy másik férfivel vannak nedves álmaim… De így az ilyen alkalmak számára valahogy olyan megnyugtatóak, azt hiszem. Nincs szívem felkelteni ilyenkor… Biztonság és szeretet. Ez az, amit 3487 nyújt nekem. És én mégis ennyire önzően viselkedem vele…

-------------

8119: a főhős

2178: a borostyánszemű senpai

3487: 8119 jelenlegi barátja és lakótársa