2. fejezet

A legkeresettebb felszolgáló

Úgy egy negyedórával később 3487 felébredt. Sietősen nekikezdtünk összekapni kicsit magunkat. Míg én a fogmosásnak nekikezdtem, ő már teljes szerelésben volt. Gyorsan folytattam, de közben hallottam, ahogy mögém jön. Direkt próbáltam nem észrevenni, mire az arcom maga felé fordította, és egy apró csókot adott a fogkrémtől maszatos ajkaimra. Egy másodpercre megtorpantam, ahogy elköszönt. Majd sietve utána vágtam egy törölközőt:

- Ki ne menj ilyen arccal a többiek elé! – erre, mint egy tovább húzva engem hátrapillantott, és (gondolom ő annak szánta) szexin lenyalta a szája körül a fehér krémet – Idióta… - mosolyodtam el akaratlanul, ahogy a csap szélére támaszkodtam vörös arccal.

A zár halkan kattant, így a szobán eluralkodott a csend. Nekem a legkényelmesebb a munkám, amiért kifejezetten hálás is vagyok. Rossz nézni, mikor a többiek hullafáradtan beesnek, de ettől függetlenül megnyugtat, hogy legalább én friss vagyok és nem nyomom lefelé velük együtt a hangulatot. És nem is kell úgy rohannom dolgozni, mint nekik. Mielőtt elindulnék, nyugodtan elmerenghetek a nyugodt, néma szobánkban. A teleirkált, valaha fehérre meszelt falak szövegeit fejtegethetem. Avagy kényelmesen visszabújhatok a jó meleg ágyba… De nem! Most fényre vágyom! Természetes fényre! Már elegem van ebből az idegesítő, kékes, erős lámpából! Szinte bántja a szemem! Hogy nincs egy rohadt ablak ezen az épületen! Kiléptem az ajtón, magam mögött zárva is azt. A folyosó kihalt volt végig. Zsebre vágott kézzel nekiindultam. A zárt szobák néhánya felett ugyanolyan idegesítő fénnyel égett a benn tartózkodó srácok száma. Heh! Úgy tűnik 6665 megint visszaaludt. 3487-tel egyszerre kellett volna elindulnia… De hát így jár, akinek nincsen szobatársa otthon (na meg egy kis lelki ereje, hogy elsőre is felkeljen…)! Óh! Ahogy látom, 3971 már nincs benn. Pedig vele valahogy mindig egy pillanatban lépünk ki az ajtón. De hát… nincs mit tenni! Csendben sétáltam a lépcsőkig, ahonnan végre hangokat hallottam meg:

- Ne légy már ilyen rideg velem! Csak egy vacsorára akartalak meghívni…

- Idegesítesz – ezt a tőmondatokban beszélő, érzéketlen hangnemű srácot ezer közül is felismerném! 3498 tudtunkkal a legelső, aki idekerült. Mivel ebben a világban észrevételeink alapján, nem öregszünk, ez elég nevetséges is, mert a tizenegy itt eltöltött éve után még mindig ő tűnik a legfiatalabbnak…

- Legalább egyetlen esélyt nem kaphatnák? – ez a nyalizós, kellemetlen úriember pedig csakis 1667 lehet… - Csupán egy vacsora! Nem lesz alkohol, nem fogom rád erőszakolni magam és egy ujjal sem érek hozzád! Persze, hacsak nem akarod…

- Idióta… - szinte láttam magam előtt, ahogy az apró, talán kinézetre 10-12 évesnek saccolható kissrác faképnél hagyja 1667-et.

- Na de… - a kaput nyikorogva behúzták.

- Csak nem összetörte a szívedet? – mentem lefelé a lépcsőn, közben az idővel tekintetét rám emelő, magas férfit nézve.

- Kemény dió a kissrác, de ha egyszer sikerül… - elvigyorodott, amitől igazából egészen ijesztő lett az arca – Csak egyszer adja be nekem a derekát, és három napig ki se fog tudni mászni az ágyamból!

- Ha ilyeneket mondasz neki, tuti összefekszik veled… - feleltem a tökéletesen kézenfekvő reakcióval.

- Ha bele rokkanok is! Legalább egy körre meg fogom szerezni magamnak! – ez a srác… cseppet egy kiéhezett vadállatra emlékeztet, ahogy ezeket mondja. Még a szemei is úgy csillannak!

- Azért meg ne erőszakold! – jegyeztem meg neki, mire valami őrült módján felnevetett. Fú! Tévedtem, mikor azt mondtam, szinte tökéletes világ ez! Ez az ember nem normális…

Gyorsan kinyitottam a kaput, és kisurrantam a résen.

- ’reggelt! – szólalt meg valaki mellőlem, amint kiértem. Ahogy rémülten odanéztem, 3498-at láttam meg.

- Óh, csak te vagy az… - sóhajtottam fel. Tudom, hogy nem igazán van mitől félnem erre, de megijesztett! – Szép jó reggelt! – mosolyogtam az érzéketlen gyermekarcba.

- Csak azért, mert így nézek ki, már nem kéne gyerekként kezelnetek… – rótt meg szóban.

- Áh… bocsi! – vigyorogtam kínomban.

- És ezt is abbahagyhatnád… idegesítő…

- Sajnálom! – hajoltam meg végül, korrigálva az arcvonásaim – De annyira megtévesztő, hogy nem telik az idő felettünk! – az égre néztem közben, és a hideg, szürke falnak dőltem.

- Az… - utánozva engem, mellém telepedett. És akkor most kit ne hívjak gyereknek?! – Szép… - a tekintetét követve figyeltem a fényárban úszó utcát.

- Igen. Gyönyörű! – de a legjobban azt szeretem látni, amikor a kékes holdfény és a nap aranysárga sugara keveredve, egy csodaszép zöldként vetül a városra. Minden olyan vadregényes tőle!

- 8119… – ránéztem – Szerinted minek vagyunk itt…? – kicsit összezavarodtam. Ritkán beszélek 3498-cal, de akkor se túl elvont témákról, mint ez…

- Hát… a tudományos részleg pont ezt kutatja… - félbeszakított!

- A Te véleményed érdekel…

- Nos… - körülbelül két perc hosszú, zavart ö-zés és hát-ozás után inkább kizökkentett a dologból.

- Fontos, hogy legyen saját nézőpontod…

- Miért, Te mit gondolsz? – kérdeztem vissza kíváncsian.

- Tudod… - egy pillanatra hirtelen elnémult - …nem véletlenül lettem csupán egy felszolgáló… - csupán? A legkeresettebb felszolgáló! De most nem ez a lényeg. Miért nem beszél, ha már tőlem így elvárta? Persze nem akarom felbőszíteni az alvó oroszlánt… Jobb a békesség. Amíg csak egy cuki kisfiúval folytatok beszélgetést egy vérengző fenevad helyett – Szerinted élők vagyunk…?

- Élők? – pislogtam rá értetlenül.

- Lehet, hogy ez csak egy hely a halál után…? – egy hely a halál után? Úristen! Akkor ezek szerint én halott vagyok?! – Nyugalom… Csak felvetés volt… - nézett rám, amint megfeszültem a rémülettől.

- Hát… Remélem, hogy élők vagyunk! – néztem vissza az égre, ahogy kicsit visszaesett a pulzusom – Nem lenne kellemes a tudat, hogy egy másik világban egy egy éve oszló hulla vagyok… - tettem hozzá felnevetve.

- Aha… Értem… - válaszolta erre – Mennem kell dolgozni… Viszlát… - hajolt meg, majd elindult a jobbra eső útszakaszon az étterem felé.

- Ez a srác! – motyogtam halkan. Még egy év után is képes meglepni! Emlékszem az első találkozásunkra: azt hittem, hogy tényleg egy kisfiú (mármint lélekben is), és odamentem hozzá az esőben, azzal a szöveggel, hogy „Ne félj, Kicsi! Elvesztél? Megmutatom, merre van a szobád!”. Ezek után nem hazudok; azt hittem, ott fogok meghalni az ütései és rúgásai által! Mint később megtudtam, a gyereknek nézéséhez már kezd hozzászokni, de biztosra vette, hogy ágyba akartam vinni ezzel a dumával… Erre pedig jobban ugrik, mint gondolná az ember! Hát igen… ez a jó öreg 3498! Hallottam a pletykákat, miszerint azért Ő se tagadja meg teljesen az efféle vágyakat… De mindenki mást mond erről! Minden senpai számával fülembe jutott már a hír… És Róla nem hinném, hogy végigment rajtuk. Hogy 2178 nem volt sose a partnere, azt pedig szívemből remélem! Bárcsak azért valaki erről biztosítana is...

-------------

8119: a főhős

2178: a borostyánszemű senpai

3487: 8119 jelenlegi barátja és lakótársa

3498: a legrégebb óta itt élő, 10-12 éves kinézetű fiú

1. fejezet

Álom vs valóság

Éjfél körül járhatott az idő. A legutóbb idekerült újoncunk tiszteletére rendeztünk egy kis ünnepséget. A legtöbben eléggé felöntöttek már a garatra. Én még jókedvűen beszélgettem egy kisebb csoportban, amikor megpillantottam 2178-at. A mindig rideg és komoly, gyönyörű, sárga szempár az alkoholtól elködösülve egészen máshogy hatott. Az érzéketlen arckifejezés helyett egy teljesen új arcát mutatta meg!

- Bocsássatok meg! – toltam félre pár srácot, majd a senpai mellé léptem – Szép esténk van… - mivel nem lépett odébb, egészen hozzásimultam az oldalához – nincs igazam? – pillantottam fel rá. A tekintete kissé bambán meredt tovább a messzeségbe. Furcsa, hogy épp egy olyan emberre, mint Ő, hat így az alkohol. Bár nem is iszik túl gyakran…

- Hasogat a fejem – válaszolt néhány másodperc múlva – Kijössz velem kicsit a levegőre? – boldogan a karjába csimpaszkodtam, és már vergődtünk is át a többieken – Vidámnak tűnsz… - nézett le rám, miközben szinte szárnyaltam a boldogságtól.

- Csak mert Veled lehetek… - fordítottam el az arcom. Általában ez mindenkinél bejön… bár 2178 tökéletesen tisztában van szerintem az érzéseimmel.

- Tényleg? – éreztem, ahogy az oldalamon végigfutnak a kezei. Jóleső borzongás futott át rajtam. Talán ma este… - És mit szeretnél tenni Velem? – a nyakamon éreztem a forró leheletét. Most nem csak szórakozik velem. Nem szokása amúgy sem. Mára azt hiszem, teljes jogon az enyém! Az ujjaim az övéivel fontam egybe, miközben az oldalamról előrébb hoztam a kezeit. A mellkasa a hátamhoz ért. Finom mozdulatokkal játszadozott a pólóm alá nyúlva és közben a nyakam csókolgatta. Átadtam magam a kényeztetésének és hagytam szórakozni egy darabig – Milyen érzékeny vagy… - szólalt meg, mikor egy kisebb nyögés szaladt ki a számon, ahogy végre lenn is megérintett. Már nehezen bírok rá várni! – Lassabban! – fogott a kezeimre, ahogy felé fordultam, hogy vetkőztetni kezdjem – Előttünk az egész éjszaka! – összehúztam magam, ahogy elpirulva suttogtam neki:

- Már nem bírok várni… - mosolyogva végigsimított az arcomon, majd egy apró csókot nyomott az ajkaimra.

- 8119… - a hangja alkalomhoz illetlenül nyugodtnak tűnt, ahogy a nevem kimondta – Kelj fel! – hirtelen felpattantak a szemeim – Jó reggelt, 8119! – mosolygott rám a mellettem fekvő srác.

- ’reggelt, 3487… - néztem el vörösen mellette. Francba! Megint csak álmomban történik ilyesmi…

- Maradjunk még egy kicsit? A többiek már mind leléptek – a mosolya szikrázó volt. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy 3487 az életét is odaadná értem és nála hűbb és szerelmesebb embert nehezen találhatnék, de… valahogy képtelen vagyok beérni vele… - Csak nincs valami gond? – nézett rám aggódóan – Még fáradt vagy? Sajnálom, ha durva voltam Veled!

- Nem… ilyesmiről szó sincs! – mindig csak az én érdekeim nézi és nagyon odafigyel rám. Nem mondhatok neki semmi bántót. Ha össze merem törni a szívét, nem tudom, meg tudnék e bocsátani magamnak valaha is…

- Akkor mégis mi a gond?

- Semmi – nyomtam egy puszit az arcára gyorsan – Csak maradjunk még egy kicsit így! – fordultam neki háttal, mire rögtön átkarolt és mögém bújt, mintegy védelmezve engem. Olyan kellemes érzés… Biztonságban valaki karjai között…

- Ma elvihetlek a partra egy sétára? – hallottam magam mögül 3487 mély, de barátságos hangját. Rengetegszer elvisz ide-oda. Sose hívja őket randinak, vagy valami, bár én egyértelműen ezen a néven nevezném őket…

- Persze. Örülnék neki! – ahogy ölelt, éreztem a szívdobogását. Nem vert kifejezetten esztelen tempóban, mint „olyan” alkalmakkor, csupán egy megnyugtató dallamban. Az eszem kezdett visszatérni a valóságba, és a 2178-ról szőtt álmaim nehezen, de sikerült egy időre elzárnom az agyam egy szegletébe. Lassan el kéne indulnunk dolgozni, különben lemondhatunk az ebédünkről… - 348… - elaludt. Érzem a szabályos légzését a nyakamon.

Ahhoz képest, hogy együtt vagyunk, sokszor alszunk külön… Bár ez nagyrészt az én hibám, mert nem nagyon akaródzik úgy aludnom a párom mellett, hogy közben egy másik férfivel vannak nedves álmaim… De így az ilyen alkalmak számára valahogy olyan megnyugtatóak, azt hiszem. Nincs szívem felkelteni ilyenkor… Biztonság és szeretet. Ez az, amit 3487 nyújt nekem. És én mégis ennyire önzően viselkedem vele…

-------------

8119: a főhős

2178: a borostyánszemű senpai

3487: 8119 jelenlegi barátja és lakótársa

Prológus

Egy szám vagyok. Mint mindenki más is körülöttem. Nem is tudja igazán egyikünk se, miért is vagyunk itt. Ami bizonyos, hogy bármit is teszünk, bárhogy is kutatunk valamiféle válasz után, semmi újat nem tudunk meg. Mindenki, aki újként bekerül ide, szinte új emberként, mit se tudva eddigi életéről ébred fel. Mindegyikünk jobb lapockáján egy négyjegyű szám díszeleg. Ez a legfontosabb a számunkra. Ezen a „néven” nevez az összes többi szám tulajdonosa. Nincsen más nevünk, hisz a múltunkba veszett minden egyébbel együtt… Ez az azonosító kell ahhoz, hogy megkapd az ételfejadagod, hogy havonta megkapd az új ruháid, illetve az első napodon megmutatja, melyik szobába kerülsz. Ez kissé kaotikus és számomra teljesen értelmetlen, ahogy beosztanak minket. Vannak szobák, amelyek üresen állnak, de olyanok is, amikben már hét-nyolc ember él. A számaink cseppet se összehangoltak. Olyan ez, mint egy szerencsejáték; a dolgok teljesen véletlenszerűnek tűnnek.

Az új emberek megint csak egészen random bukkannak fel. Volt már, aki a háztetőn ébredt. Volt, akit a víz sodort partra. Én, személy szerint az egyik vezetőnk ágyában keltem fel… Talán mondanom sem kell, hogy meglepte, mikor meztelenül kilépett a fürdőből, és egy sokkoltan az ágyából pislogó kissrácot pillantott meg.

8119 vagyok. 2178 pedig az a bizonyos „senpai”, akinek a lakásában ébredtem. Nos… én isteni sugallatnak akartam venni a dolgot, de… amilyen pechem van, kifogtam az egyetlen olyan férfit erről a helyről, aki a legnehezebb eset kapcsolatok terén. Bár nincs jogom panaszkodni… a szobánkban én vagyok a legfiatalabb, ami nagy előny, és megkönnyíti a szexuális életem fenntartását.

Velem él a vidám és segítőkész 1024, a csendes és nagyon-nagyon kritikus 3006, a félénk és imádnivaló 1862 és a jelenlegi barátom, a kissé komoly és magának való 3487. Bocsánat, hogy ilyen tömören daráltam le az adatainkat! Elhiszem, hogy külső szemlélőnek nehéz megjegyezni ezt a sok számkombinációt… De mivel nekünk együtt kell élnünk ezekkel, sokkal egyszerűbben megmaradnak.

Óh, és majd elfelejtettem a legfontosabb dolgot megemlíteni! Ezen a helyen csak férfiak vannak. Ez eleinte mindenki számára nehéz… Mi több; nem egy homofób srác is érkezett már ide. Azonban idővel mindenkit megtör a rendszer, és beadja a derekát. Talán ha ez nem így lenne, egy tökéletes társadalom lenne itt! Mindenki szorgosan dolgozik, de mellette kellően akad szabadidőnk és lehetőségünk a szórakozásra. Nem kell tartanunk egymástól, hiszen nincs mit elszedni az emberektől. Békésen éldegélünk és az előbbiekben vezetőknek, illetve senpaioknak nevezettek segédkeznek az újaknak beilleszkedni. Semmi szó sincs arról, hogy parancsolgatnának felettünk! Ők vannak itt a legrégebb óta, így szinte magától értetődő, hogy segítenek rajtunk. Persze mindenkinek vannak hibái, senki sem lehet tökéletes. Én, 8119 például az eddig itt eltöltött majd egy teljes évem alatt, nem egy srác ágyát megjártam már… Nem csak én vagyok ilyen, de az biztos, hogy mióta 3487-tel együtt vagyok, hű maradtam hozzá. Nem egyszer elsuttogtuk már egymás fülébe, hogy örökké együtt maradunk, amíg csak létezik ez a világ, de én tudom magamról, hogy bármennyire is szeretem Őt, ha akárcsak egyetlen alkalommal is meghallanám 2178-tól, hogy szeret, olyan gyorsan pártolnék el 3487-től, mint a villám. Szégyellem is magam emiatt. De nem bírok ellenállni a senpai borostyán sárga tekintetének! Ő annyira, de annyira a zsánerem…

-------------

8119: a főhős

2178: a borostyánszemű senpai

3487: 8119 jelenlegi barátja és lakótársa